Nagyon rá lehet szokni a panaszkodásra, legalább is én magamon ezt tapasztaltam. Mintha nem lett volna elég bajom a betegségemmel, még én panaszkodtam, mennyire nem jó így élni, mennyire kimerülök minden nap estére, és azért nincs kitakarítva esetleg, mert hogy nekem rosszulléteim vannak. Sorolhatnám mennyire sajnáltattam magam, de nem is tudtam róla a valóságban, hogy ez csak ront a helyzetemen, és senki nem tudja orvosolni a rokonság köréből azt, hogy nekem éppen mi bajom van, és mit kellene ellene tenni.
A szorongás az életstílusommá vált, és mellé jött a panaszkodás, mert talán könnyebb volt valami mögé bújni, mint vállalni önmagamat a fájdalmaimmal együtt. Azt hiszem ajánlottam egy könyvet már, aminek az a címe, hogy: Legyőzhetjük az idegességet. Ebben a könyvben írja a szerző, hogy próbáljuk ki azt a gyakorlatot, miszerint kb. fél órán keresztül szorongjunk, aggodalmaskodjunk, de úgy "istenigazából", vagyis éljük át azt, hogy mi most feszültek vagyunk de nagyon. Arra akarta az olvasót ráébreszteni, hogy készakarva sem tudunk egyfolytában jó félórát "direkt" szorongani, aggodalmaskodni, mert egy idő múlva akaratlanul is csökken a feszültség szorító hatása, és megáll egy szinten, vagy abba is marad.
Kedvencemmé vált ez a könyv, mert ráébresztett arra, hogy saját magam rabja vagyok, és a saját csapdámba esek mikor sajnáltatom magam, mert ráadásul annak ellenére, hogy senki nem tud segíteni rajtam, lehet, hogy egyáltalán nem is nagyon érdekli a másik embert az én problémám, hiszen neki is meg kell küzdenie a sajátjaival, ami szintén nem könnyű feladat senkinek.
Hozzátartozik még a betegségemhez, hogy én kaptam elektrosokk kezelést, nem is egyszer, és azt hiszem, hogy attól való félelmemben, hogy ismét kapok effélét, ezért alakulhatott ki egyfajta szorongás, félelem minden, és mindenki iránt. De ezt nem lehet tudni, hiszen minden betegség összetett, és ha még az orvosok is azt mondják,hogy csak a tüneteket tudjuk kezelni, akkor a beteg magára marad, és a félelmébe burkolódzik.
Én nagyon szeretem ezt a pár szót, ezt az egy mondatot: "SOHA NE ADD FEL!". Elcsépelt dolognak tartjuk, hiszen annyiszor és annyiféleképpen hallottuk hangsúlyozni, hogy már tényleg a könyökünkön jön ki, ha valaki ezt mondja. Csak legyintünk ilyenkor ahelyett, hogy utánagondolnánk mit takarhat ez a pár szó, ez az egy mondat. Már olyan sablonosan mondjuk mintha tudnánk, senkit nem érdekel mit jelent, de így illik mondani, elvárják tőlünk az efféle együttérzést, és mintha mi is azt várnánk, hogy hallhassuk ezt az egy mondatot, mert valamilyen varázslatot várunk tőle.
Tényleg van varázsa, ha jobban átgondoljuk a jelentését, és tényleg csak ott és akkor használjuk, amikor kell. Soha ne engedjük meg magunknak, hogy életstílusunkká válhasson a szorongás, ne legyen életformánk az aggodalmaskodás. Harcoljunk, küzdjünk meg a hétfejű sárkánnyal. Ha nem próbáljuk meg, csak mi lehetünk a vesztesek, és ki akar az lenni a mai világban?!
Küldök egy dalt neked, hogy nyújtózhass egyet, pihenj, mert várnak még az életben kihívások, legyél felvértezve ellenük. S ezt csak nyugalommal, nyugodtsággal, nyugodt légkörben, nyugodt körülmények között lehetséges.
Itt szól a dal neked, kívánok a hosszú hétvégéhez tartalmas programokat, vidám perceket, felejtsd el egy pillanatra, hogy mit olvastál az előbb, mert felejteni is meg kell tanulnunk, hogy ne hordozzuk saját magunkon a múlt valós vagy valótlan sebeit.
Utolsó kommentek