Sokat voltam beteg, sokszor esett vissza a betegségem mélypontra, ahonnan újra kellett kezdenem szinte mindig az életemet. Sokszor volt, hogy szinte újra kellett tanulnom beszélni, nem a szó legszorosabb értelmében, de magamban újra kellett fogalmaznom mondatokat, hogy ne sértsek meg valakit véletlenül. A mélypontról nagyon nehezen tudtam visszaevickélni a hétköznapokba. És ahányszor visszaestem, mindig egy vagy több fokkal lejjebb kerültem a gödörben, amiből sokszor azt sem tudtam hogyan mászok ki.
Ez a sorozatos visszaesés okozta azt, hogy nem tudtam elérni, hogy visszakerüljek a régi jobb állapotomba, mindig le kellett mondanom valamiről, hogy egyáltalán élni tudjak. Vagyis egy bizonyos szintnél jobb állapotba nem tudom hozni magam, akárhogyan is próbálok gyógyulni. A legrosszabb az volt, mikor éreztem, hogy csökken az értelmi szintem, és be kell érjem azzal, ahová gyógyulni tudok. Vannak mindenki életében jó és rossz periódusok, de amikor a rosszat kiheverjük, akkor visszakerülünk ugye a jól megszokott kerékvágásba, vagy még jobba. Nálam ez nem működik rendesen. Egy-egy rossz fázis annyit kivesz belőlem, hogy nem tudom visszatornászni magam oda, ahol voltam előtte. Ezt nagyon nehéz elfogadni, de meg kellett vele békülnöm.
Most is küzdök, hogy a régi énemet valamikor visszakapjam, de egyelőre nem sikerül, be kell érnem azzal, amit a sors nyújt. De nem adom fel, és hál'Istennek egyre kevesebb a rossz periódusom, így van reményem arra, hogy ha lassan is, de építkezhetek felfelé. Mindent meg kell ragadni, mindenbe bele kell kapaszkodni, nehogy valamit is kihagyjak az életemből, a gyógyulás folyamatából. Ezért is kell az életmódváltás, amivel már egy jó ideje szemezgetek, de úgy igazából még nem sikerült megvalósítani.
Elfogadom most azt, amilyen vagyok, ebben a helyzetben ez a legkifizetődőbb, és innen próbálok fejlődni. Mindig egy kicsit. Ha észreveszem, hogy romlik az állapotom, várok türelmesen míg el nem múlik, és utána megintcsak próbálok fejlődni. Sokat kellene emberek között lennem ahhoz, hogy visszatérhessek egy jobb életbe. Erre nincs mindig alkalmam, és egyébként is az is a bajom, hogy félek az emberektől. Pedig gyógyulni csak akkor fogok, ha bevállalom amitől félek. Nem szabad nagyon magamra maradnom, de egyedül (esetleg kis segítséggel) kell megtalálnom a fejlődés útját.
A képen lévő üres padot sosem szabad így magára hagyni, valakivel vagy valakikkel együtt szabad csak belefeledkezni a természet szépségébe. Keressünk társat magunknak a gyógyuláshoz, de egyedül is megpróbálhatjuk, mert csak az nyer igazán, aki vállalja a gyógyulás nem mindig könnyű útját.
_____
"A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltakép mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga."
(Madách Imre: Az ember tragédiája)
_____
Küldök neked egy dalt, hallgasd szívesen. :)
Utolsó kommentek