Még nagyon régen történt, a gyerekek is kicsik voltak, de valahogyan mégis egyszerre kapta el őket az influenza betegsége. Annyira köhögtek mindketten, hogy azt hittem, nem érik meg a másnapot sem, mert két lélegzetvétel között csak a köhögésük hallatszott. Akkor én imádkoztam a jó Istenhez, és kértem, ha meggyógyítja őket, elmegyek velük a templomba, és együtt hálát adunk a gyógyulásért. Szinte másnapra már jobban is lettek a gyerekek, elmúlt szépen a köhögés is, de..., sajnos az én ígéretem csak ígéret maradt. Nagyon gyáva és szégyellni való az, ahogyan én akkor tettem. Mindig a betegségemre fogtam, és azzal mentegetőztem, hogy nem merek emberek közé menni, azért nem tudtam menni a templomba. Tudom, hogy a jó Isten mindent megbocsájt, mégis van egy nagy űr a szívemben egészen addig, míg kézen nem fogom a gyermekeimet és együtt el nem megyünk és hálát nem adunk azért, mert meggyógyultak.
Volt egy álmom. Nem mondom el, hogy mi volt, mert úgy illik. Szerettem volna, ha teljesül. Azt ígértem magamnak, ha teljesül az álmom, akkor végre felemelt fejjel járhatok az utcán, és nem fog zavarni ki mit gondol rólam vagy másokról, élem az életem, és végre boldog leszek, s meggyógyulok. Lehet, ha találkozunk veled az utcán, nem is olyan sokára, vajon megismersz-e? Rám ismersz-e? Tudni fogod-e rólam, hogy én voltam az a nagybeteg, aki most bátran néz az emberek szemébe, nem fordítja el a tekintetét, és vidáman beszélget s nevetgél, mert teljesült a szíve vágya, amire mindig is vágyott, s amitől mindig is félt eddig?
Kellenek életünkben az álmok, kellenek az ígéretek is, de kellünk hozzá mi is, akik megvalósítjuk őket.
Késő van, aludj jól, küldök egy nekem való dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek