Vajon lehetséges, hogy nemcsak mi létezünk ezen a világon? Sokfélét olvastam már, és látni, hallani is lehet, hogy rajtunk kívül még létezik intelligens civillizáció valahol. Hogyan is léphetnénk egymással kapcsolatba? És mi történne, ha tényleg kiderülne, hogy vannak még rajtunk kívül is idegen lények? Én, ha lehet, megmaradok a saját álláspontomnál, miszerint mi vagyunk a kiválasztottak, akik végigélhetjük az életünket.
Mégis, van, hogy elgondolkodom azon, hogy lehet, hogy mégiscsak mi választottuk ezt a földi létet, hogy megmutassuk, mire is vagyunk képesek. Feladatunk van, amit teljesítenünk kell. Amikor el vagyok keseredve, mindig az a kérdés jut az eszembe, hogy - miért is létezünk? , mi a feladatunk ebben az életben? - Azt hiszem, hogy nem tudunk mindent jól csinálni életünk során. Valahol mindig hibázunk, hibát vétünk. Nincs is tökéletes ember, nincs, aki ne csinált volna már életében olyat, amit később megbánt.
Az idegenek, ha léteznek, vajon intelligensebbek-e nálunk, vagy békességre törekednének? Mi lesz vajon az utódainkkal, az unokáink unokáival ha akkor még egyben lenne a Földünk? Egyre nehezebben élhető életet élünk. Minden úgy felgyorsult, hogy alig tudjuk követni. Kislány koromban még mindennek volt értelme. Úgy neveltek, és olyan életet élhettem, hogy mindennek tudtam örülni. Kamasz koromban nem volt minden tökéletes, épp azért, mert már kezdtem kibontakoztatni a saját énemet, de még mindig tudtam örülni mindennek. Fiatal felnőttként lettem beteg. Épp ekkor voltak olyan látomásaim, hogy egy külön bolygón élek, és másik bolygóról jöttek orvosok segíteni rajtam. De ekkor már a kórházi ágyon feküdtem, ahol épp azon igyekeztek az orvosok, hogy visszahozzanak ebbe a valódi földi életbe. Azt hiszem azóta gondolkozom azon, hogy van-e rajtunk kívül még idegen civillizáció is.
Most, hogy kellően fejlődött az orvostudomány, és olyan gyógyszerekkel vagyok ellátva, amik szinten tudják tartani az életemet, most is már tudok úgy érezni, hogy mindennek örüljek, ami nap mint nap történik velem. Csak az a közbülső szörnyű szakasz ne lett volna, amíg azt éreztem, hogy jobb lenne már ha örök álom szállna rám. Ebben a szörnyű szakaszban nagyon sokszor éreztem azt, hogy vajon felébredek-e másnap vagy sem. De az idő jó irányba fordította az életemet, és mindig hálás leszek azért, hogy megszülettem, és igyekszem úgy élni, hogy megfeleljek a saját magam elvárásainak, és boldogulni tudjak az életemben.
Hosszú tud lenni az életünk, csak lerövidítjük mindig az állandó aggodalmaskodással, a félelemmel a jövőtől, és az elégedetlenségünkkel. Az élet szép, és varázslatos. Ne keressünk máshol lakóhelyet magunknak, nagyon jól elférünk a többi társunkkal együtt a mi jó öreg Földünkön is. :)
Utolsó kommentek