Kicsi szívünk miért fáj annyira, mikor el kell, hogy búcsúzzunk valakitől? Olyan nehézzé válik a lelkünk, szinte kettészakad a fájdalomtól. Megtörünk, szomorúak vagyunk, s nem értjük, hogyan is történhetett mindez.
Nem sokszor tudunk beleavatkozni az élet menetébe, ha olyan tragédiákat kell átélnünk, mint az elválás, az elbúcsúzás valakitől. Megrettenünk hirtelen, hiszen az előbb még együtt voltunk, és most mindennek végeszakad. Minden idegszálunkkal arra törekszünk, hogy visszacsináljuk a lehetetlent. Azt, ami elmúlt, aminek végleg vége van, nem lehet visszahozni az életünkbe, bármennyire is szeretnénk. De hogyan tovább? Hogyan tudjuk túltenni magunkat ilyen traumákon?
Mint olyan sokszor, ilyenkor is az idő segít nekünk egy kicsit, amíg meg nem tudunk nyugodni. A boldog napjaink most olyan távolinak tűnnek, nem érezzük, hogy a napsugár ugyanúgy süt most is mint máskor, és a lágy szellő is épp úgy simogatja a hajunkat, mint azt szokta szép nyári estéken. Egyedül, nagyon egyedül érezzük magunkat, és úgy érezzük nincs kire támaszkodnunk. A szívünkbe belemar a fájdalom, szorítja erősen, nem engedve a szorításából. Sok-sok időnek kell eltelnie, mire megszokjuk a magányunkat, amit igazán sohasem lehet megszokni. Próbálunk úgy élni, mint eddig, de nem megy, nem sikerülnek úgy a dolgaink, ahogy szeretnénk. Az alvás messzekerül, reggel felriadunk álmunkból, és úgy érezzük, mintha még mindig együtt volnánk a szeretett társunkkal, de rá kell jöjjünk, hogy nincs mit tenni, el kell fogadni azt az élethelyzetet, amibe csöppentünk.
Nagyon nehéz búcsút venni olyan valakitől, akivel nap mint nap együtt voltunk, és szinte minden pillanatban kerestük egymás gondolatát. Az élet később próbál kárpótolni, de nemigazán sikerül neki. Az emlékünkben mindig megmarad az elválás nehéz pillanata.
Hallgass meg egy dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek