Mikor még fiatalok vagyunk, határtalan nagy érzékünk van arra, hogy szinte semmibe vesszük az idő múlását. Később fog ez inkább foglalkoztatni minket.
Emlékszem, hogy amikor még fiatal lány voltam, nem ragaszkodtam bizonyos dolgokhoz annyira, mint később. Ez olyan természetes volt a számomra akkor, lehet, mások pedig másképp ítéltek meg engem akkor ezért, nem tudom. De jó érzés volt, hogy nem függök senkitől, nem kell senkinek beszámolni mit csináltam, mit miért csináltam, és arra költöttem a pénzem, amire csak akartam. Nem is tudtam spórolni sohasem, mindig volt valami, amiért érdemes volt élni. Ezt az érzést azok a tizennyolc évüket éppen betöltők érezhetik, akik most csöppentek ebbe a korba. Azért nem szállt el velem a ló, tudtam mi a tisztesség, a becsület, értékeltem mindig azt, ahogy a szüleim neveltek. Szerettem úgy élni, amilyenné neveltek engem és amilyenné formálódtam. Előttem volt az élet! Ugyanúgy, mint sok társam előtt is ott volt, és senki sem kérdezte, mit szeretnék, mi szeretnék lenni "ha felnövök". Látták rajtam, hogy szeretem az életet úgy ahogy azt a Jóisten megteremtette és ahogy alakítom magamnak. Sok év telt már el a tizennyolcadik szülinapom óta.
Megváltoztam, megváltoztatott a betegségem is, de ebből kifolyólag én is akartam változni. Lehet, hogy vissza szerettem volna szerezni azt a derűt, azt a felszabadultságot, amit a függetlenség hordoz magában, ki tudja? Az biztos, hogy nem mindig tudjuk megtartani egykori énünket, amit pedig annyira szerettünk. Sajnos az én fiatalságomat nagyon kettétörte a hirtelen jött betegségem, nem figyeltem eléggé magamra, az is lehet, néha túl szeleburdi voltam. A mostani eszemmel azt tudom mondani, hogy eddig kihoztam magamból, amit ki tudtam, biztosan többet is lehetett volna, de az is lehet, hogy alakulhatott volna rosszabbul is, mint ahogy most van. Az is biztos, hogy néha el szeretném felejteni a sok feszültséget, amin keresztülmentem, amit átéltem, ahogy éreztem a betegségem alatt. Viszont még mindig azt mondom most is, hogy - előttem az élet! -, és ha előszedem a kis fiatalkori érzéseimet, amiket azért nem lehet csak úgy kitörölni magunkból, akkor azt kell, hogy mondjam, számtalan lehetőség előtt állok most is. Sokat tanultam abból, ahogy gyógyultam. Visszaemlékezve már nem látom olyan sötétnek, mint amikor benne voltam. Sok mindent elengedtem már magamtól, amibe eddig görcsösen kapaszkodtam, és ez újfajta szabadságot ad, új szemszögből nézhetem a világot, ami elém tárul. Kezdek néha összehasonlításokat tenni, hogy most mit tennék abban a régi fiatalkori helyzetemben. Mit csinálnék másképp, a mostani eszemmel? De mindig oda lyukadok ki, hogy ami akkor volt, az úgy volt szép és jó, ahogy akkor történt, minek másítani a dolgokat. Ami pedig most van, az a mostani tudásomhoz képes kihívás vagy sem. Amíg beteg voltam, nem szerettem élni. Csak a család tartott életben és azért küzdöttem, hogy ne romoljon az állapotom. Most már egy jó ideje inkább haladok felfelé a hegyen, mint lefelé a völgybe. Pedig ezek elválaszthatatlanok egymástól. Mármint az a hullámzás, ami kíséri az érzelmi világunkat. Tudod, már írtam, mint a szinuszgörbe, hol fent vagyunk a csúcson, hol meg éppen a mélyponton találjuk magunkat. De az élet az minden pillanatban felkínálja magát, ott pezseg körülötted, azt mondja, hogy - éld az életedet, mert ki tudja mit hoz a holnap!
Előtted az élet! Érezd át ennek a mondatnak a jelentőségét! Minden pillanat rád vár, minden érzés rád vár, mindent úgy tehetsz, ahogy azt a szíved diktálja neked. Használd ki ezt a magad számára és élj teljes életet, olyat, amit élvezel, ami tetszik neked, amit bármikor felvállalsz.
Hallgass meg egy dalt, s ne gondolj másra, csak a mai napra, a mostani pillanatra, mert huss!, ez is elszáll, ha hagyod! :)
Utolsó kommentek