"az élet nem mindig habos torta..."

Amikor érzed, hogy szeretnek, mindent szépnek találsz. A szíved teli van boldogsággal, mindennek örülsz, minden csodálatos körülötted, mosolyogva közelítesz mindenkihez, senki sem tudja elrontani a kedvedet. Amikor szeretsz, minden kivirul körülötted, a virágok szebben ragyognak, a nap selymesebben simogatja az arcodat, a szél még lágyabban fújja a hajadat, mint eddig bármikor. Amikor szeretsz és téged is szeretnek, boldog vagy, érzed az emberek közelségét, érzed, hogy bármi jöhet most, semmi sem képes ártani neked.

Már aludnom kéne, de csak most sikerült olyan formába hozni magam, hogy aludni térhessek. Sokat gondolkodtam ma. Azon gondolkodtam, mennyi érzelmet kell feldolgoznia a kicsi szívünknek egy nap alatt. Minden pillanatban az érzelmek hatása alatt vagyunk. Attól függően ki milyen vérmérsékletű, olyan arányban tudja átélni az őt ért impulzusokat, azokat a megnyilvánulásokat, amiket még ha szeretnénk sem tudunk kikerülni. Szembe kell velük néznünk, és ügyesen móresre kell tanítani egyik-másik rakoncátlankodó érzésünket.

Amikor minden összhangban van körülötted, nem érdekel semmi más, csakis a jókedved, a vidám hangulatod, a boldog mosolyod, a csillogó tekinteted. Kellemesen jó légkör vesz körül, bármerre nézel, mindent szépnek látsz, bármerre mész, mindent rendben találsz, bármerre is haladsz, mindennek örülni tudsz. Olyan jó hangulatban vagy, amit semmi sem tud elrontani, semmi sem áll az utadba, mindennel meg vagy elégedve, és mindent a legnagyobb rendben találsz. :)

Nem mindig szerettem élni. Nem mindig volt értelme az életemnek, legalább is akkor, régen, abban a helyzetben azt gondoltam. De valamibe mindig tudtam kapaszkodni, valami mindig volt, ami kíváncsivá tett, ami érdekelt, ami kizökkentett a mélypontról. És ezt nagyon köszönöm a Jóistennek, hogy mindig találtam erőt magamban a folytatáshoz.

Ahhoz, hogy előrébb tudjak lépni a betegségemmel kapcsolatosan, meg kell értenem, hogy vajon mitől alakulhatott ki? Olyan dolgoknak kellett történnie, amik legyengítettek, amik gyengévé tettek, bátortalanná, félénkké. Nagyon próbálok visszaemlékezni erre, és tulajdonképpen semmi okos nem jut az eszembe. Vajon mi történt abban az időben?

Az élet szép! Mindig találunk benne valami szépet, mindig örülünk benne valami jónak, mindig látunk benne egy új lehetőséget. Minden pillanatban elénk tárul egy olyan élethelyzet, ami rengeteg alkalmat kínál arra, hogy egy olyan napunk legyen, amit örömmel tölthetünk el. Az élet nem kérdezi, mire van szükségünk, az élet tudja, hogy mikor mire is van szükségünk és ezek szerint formálja az életünket.

Kedvetlenség. - Nem szép szó! De, tudok még ilyet mondani. - Egyhangúság. Unalom. Kiégés. - Egyre csúnyább szavak ezek! Inkább az a csúnya, ami a szavak mögött van, azok az érzelmek, amiket ezekkel a szavakkal kifejezünk. És még lehetne folytatni a sort, és fokozni az érzelmi sivárságot. Sajnos, volt bennük részem, és azért is írok róluk néha, hogy végleg túljussak a depresszión, vagy legalább egyre ritkábban legyen részem benne.

Van, hogy nagyot fordul velünk a világ. Olyan történik, amit beterveztünk magunknak, vagy csakúgy előfordul, de ez általában mindig pozitív megnyilvánulás. Nézzünk pár ilyet. Elvitték a lottóötöst? Vagy, kisbaba születik a családban. Felvettek az egyetemre. Letettem a műszaki vizsgát, vezethetek autót. Jól szerepeltem egy sportversenyen. Megtanultam úszni, karate edzésre járok. Kipróbáltam a szörfözést. Megtanultam folyékonyan beszélni angolul. 

Volt idő, mikor nem szívesen néztem a tükörbe, nem is voltam szép látvány, kisírt szemekkel és legörbült szájjal. Ilyenné alakított a depresszió, és ami még hozzájött, hogy volt, hogy napokig nem beszéltem senkivel. Vártam, hogy jobban legyek, de ez sehogy sem akart sikerülni. Pedig az úgy van, hogy addig nem szabad kijönni a fürdőszobából a reggeli rutin közepette, amíg valami szépet nem fedezünk fel önmagunkon.