Olyan mélyre zuhantam, mintha újra írnám a blogot. A kezdet kezdetén az a cél vezérelt, hogy segítsek másoknak is megtalálni a kiutat a betegségükből, leginkább a depresszióból. Nagy örömmel kezdtem az írásba, mert biztos voltam benne, hogy ha leírom, ami velem történt, talán másoknak segítséget nyújt a gyógyulásukhoz.
Volt egy füzetem, amibe én mindig beírtam azokat a mondatokat, amik megragadták a szívemet, és azokat a tanácsokat is, amik nekem is segítettek gyógyulni. Most, hogy megint mélyponton vagyok, azt hiszem egy ilyen új füzetet fogok nyitni, és ezt a jó szokásomat megtartva megintcsak feljegyzem amit hallok, olvasok vagy látok, vagy amit érzek. Ezt a gyakorlatot nagyon tudom ajánlani neked is, mert a szó elszáll, az írás pedig megmarad. Vissza tudsz emlékezni a régi énedre, és ki tudod építeni az utat a saját magad számára.
Azt megállapíthatjuk, hogy betegnek lenni nem jó. Ha valaki fizikailag beteg, valószínű, hogy fizikai fájdalmat érez valahol a testében. Ha valaki lelkileg beteg, a szívében érzi ezt a fájdalmat. Mindkettő nehéz érzés, és mindkettővel ugyanúgy foglalkozni kell. Aki csak az egyikre összpontosít, később bánni fogja, hogy nem törődött önmagával eléggé. A fizikai fájdalom talán kézzelfoghatóbb, mintha a szívünk sajdul belé a fájdalomba. És lehet, hogy hamarabb is elmúlik. Azután már nem törődünk vele, éljük az életünket szépen tovább. De ha épp megszakad a szívünk, azt nehéz orvosolni, nehéz rá gyógyírt találni. Mindenfelé kell kutatnunk, hogy megfelelő lehessen a gyógyulásunk. És a lelki fájdalom nem mindig látszik meg úgy, ahogy az valójában megkínoz minket. Lehet, hogy a környezetünk el sem ismeri, hogy mi betegek vagyunk, másképp kezel minket, mint azt mi érezzük legbelül a szívünk mélyén. Az én esetemben is a környezetem első reakciója az volt, hogy azt mondták: - Szedd össze magad! Állj talpra és végezd a munkád! Meg tudod csinálni, csak nem akarod! -, ami nekem egy kicsit rosszulesett, de végül is igazat adtam nekik, mert úgy gondoltam, kívülről mégiscsak jobban meg tudnak ítélni engem. De belül egészen mást éreztem. Szorongást, feszültséget, ugrált a gyomrom és zakatolt a szívem. Kívülről annyi látszott, hogy nem vagyok épp rózsás kedvemben, és nincs kedvem senkivel sem beszélgetni. - Majd elmúlik! Volt már más is így és nem tartott ez tovább egy-két hétnél. - ez volt rá a reagálás. Mégis tovább tartott, és volt, hogy csak rosszabbodott az állapotom. De megtanultam, hogy csak én tudom kihúzni magamat a csávából, hiába a sok segítség, ha én nem vagyok készen még a gyógyulásra. Túl sokáig emésztettem magam, és túl sok időm ment el azzal, hogy vártam valami csodára. De a csoda nem akart jönni, és én mindig visszacsöppentem a való életbe, ahol mindent gyötrelemnek éltem meg. Egészen addig, amíg saját magam észre nem vettem, hogy tudok tenni én is valamit azért, hogy jobban érezzem magam.
Aki valaha volt egy kicsit is depressziós, tudja, nem egyszerű kikászálódni ebből a helyzetből. Végül, mikor már jobban lettem, én is beláttam, hogy sok időt fecséreltem olyan dolgokra, amik nem érdemelték azt meg. Nem szabad nagyon sajnáltatni magunkat. Ez nekünk sem jó és a velünk együtt élőknek sem. Sok minden jóból kimaradunk, ha csak a sebeinket próbáljuk gyógyítgatni. Ha meg szeretnénk gyógyulni bármilyen betegségből, elő kell vennünk a bátorságunkat és szembe kell néznünk önmagunk hibáival is. És meg kell tudnunk bocsájtani másoknak is és pluszban még saját magunknak is, csak ekkor érhetünk el oda, hogy a gyógyulás útjára léphetünk. Amíg van bennünk sértődöttség, harag másokkal szemben, vagy önmagunkkal szemben, addig nem jutunk egyről a kettőre. De ha le tudjuk győzni ezt a sértődöttséget, van esélyünk egy új életre. :)
Hallgass meg egy dalt, amit sok szeretettel küldök neked. :)
Utolsó kommentek