"az élet nem mindig habos torta..."

Mennyi időt áldozunk arra, hogy vásároljunk pl., vagy gyűjtögetünk felesleges dolgokat, aztán nem férünk a lakásban. De gondoltál-e valaha arra, hogy kaptál valamit,(nem pont karácsonykor),egy szál rózsát, egy nevetést, ami felvidított egész napra, s te nemigazán becsülted meg. Elfogadtad, de csak ideig-óráig tartott az öröm, majd új varázsra áhítoztál, új élmények után vágyódtál. Pedig biztos voltál már nyaralni úgy, hogy nem te fizetted a költségek java részét. Észrevetted-e ezt, vagy olyan természetesnek tartottad, mint ahogy felkel a nap?

Milyen jó érzés, ha úgy hisszük, másnak szüksége van ránk. Segíteni másnak, alázattal viselkedni mások felé, más emberek szolgálata, ezek mind- mind idetartoznak, ehhez a gondolatkörhöz. Azt gondoljuk, hogyha segítünk valakinek, azt neki viszonoznia illik, mert úgy van kitalálva az élet. Pedig neked kell örülnöd, ha tudsz segíteni, és észreveszed, hogy számítanak rád. Vagyis: - örülj, ha mindenki számol veled egy kicsit! - Szükség van rád, a tudásodra, a gondolkodásmódodra, a szeretetedre, és a segítőkészségedre.

Ezt az egy mondatot nagyon komolyan kéne vennünk, azt hiszem, hogy mindent elárulnak a szavak. Én ilyen szempontból problémás egyéniség vagyok, mindenen rágódom, annak ellenére, hogy tudom, már nem lehet a múlton változtatni. Volt, megtörtént, ha sikerült helyrehozni a csorbát, akkor végképp nincs min aggódnunk, de ha nem sikerült, még bőven van időnk rá. De nyugodt szemmel, lehiggadt érzésekkel kell tudnod nézni a jövő felé. Még a jövő sem jött el, ezt a mostani, jelenbeli álláspontoddal teszed olyanná, amilyenné szeretnéd.

Csak úgy haladsz előre, ha a saját kezed irányításába fogod a dogok menetét.Ugye már eltervezted, miként is érdemes élned, így már könnyebb dolgod van. Van terved a holnapi napra, de ezt ugye be is kéne tartani.Tedd szokásoddá kedvenc tevékenységedet, és a lehető legnagyobb szenvedéllyel és lelkesedéssel valósítsd is meg amit szeretnél.

Szuper! :) Érezted már a gyógyulás folyamatát? Azt mondják, hogy minden betegség egyforma érzés, csak mi tekintjük a sajátunkat hatalmasnak. Próbálom ebből a szemszögből is nézni a gyógyulás folyamatát. Miért érzem én mégis, hogy csak az én bajom fontos, miért érzik sokan, hogy ilyenkor több törődést várnának a társuktól, a családjuktól?

Mit tegyünk, ha végképp összecsapnak a fejünk felett a hullámok? A korábbi bejegyzésben írtam, hogy nem vagyok éppen a toppon érzelmileg. Az orvosom szabadságon van, helyettesítés nincs addig, valahogy ki kell bírnom két hetet úgy, hogy ne romoljon tovább a hangulatom, és ne bántsak meg folyamatosan mindenkit. Nem szeretném addig sem abbahagyni a blog írását, mert éppen ebből látjátok, hogy a hullámhegyek helyett most épp a hullámvölgyben landoltam.

Bár nem ismerlek téged, de érzem, hogy mellettem vagy, most épp ezt a bejegyzést olvasod. Csak azt tudom leírni, amit én érzek, nem ismerem a te érzéseidet, de hasonló lehet az enyémhez, mert itt vagy, van valami közös bennünk. Örülök, ha naponta vagy hetente itt tudsz lenni. Olyan ez, mintha lélektársak lennénk, fogjuk egymás kezét, nem engedjük el, te nekem segítesz, én pedig próbálok neked segíteni.