Régen, mikor még szinte alig tudtam kontroll alatt tartani a betegségem, az energiaszintem a béka feneke alatt volt, hogy ilyen csúnyán fejezzem ki magam. Semmire nem voltam képes, nem tudtam még az itthoni házimunkát sem elvégezni. Pedig ezenkívül még dolgozni kellett, a két kicsi gyermekünkkel is jó lett volna ha olyan szinten tudok foglalkozni, ahogy megérdemelték volna. A munka oroszlánrészét a férjem kellett, hogy átvegye, és nagyon sokat köszönhetek ebben az időben a nagyszülőknek, akik mindig készek voltak segíteni.
Teljesen elvesztettem az energiámat. Emlékszem, ahogy legyengülve mentem a Herbáriába, és kértem az eladónőt, hogy adjon valamit, amitől lesz energiám, lesz kedvem élni. Ő ginzenget ajánlott, vettem is egy dobozzal, de ahogy elkezdtem szedni, olyan izgatottság fogott el, hogy abba kellett hagynom a szedését, sőt, ki is dobtam, mondván, nem ér egy fabatkát sem (ráadásul nagyon drága készítmény volt). Így kénytelen voltam küszködni tovább az energiahiánnyal.
A változás szép lassan közeledett felém, mindig egy kicsivel jobban éreztem magam. Ez azért volt, mert ahogy teltek az évek, úgy lettem én is egyre érettebb, figyeltem magam, mikor vagyok jól, és mikor rosszul. A másik változást a mozgás hozta meg. Elkezdtem tornázni, mert éreztem, ha egy kis időt rááldozok a tornára, utána mindig jobb érzésem volt, múltak a depressziós fázisok. Kaptam injekciót is, volt, hogy kéthetente, hetente, és ez is megnyugtatott. Tanultam, hogy milyen típusú is a betegségem, mit kell tennem, hogy jobban legyek. Ráébredtem, hogy senki más nem tud segíteni rajtam, csakis én magam. Amikor el tudtam fogadni, hogy lesz ami lesz, végigélem az életem, akkor nyugodtam meg a legjobban, hiszen mindent föladva csak az éltetett, hogy a szűk kis családom egyben maradjon, és jól éljünk, szeretetben, békében. Mindig erre gondoltam, ha nyugtalanság fogott el. Tudtam, hogy vannak segítőim, bíztam a jó Istenben, tudtam, hogy én is sokat tudnék tenni azért, hogy mindez megvalósuljon. És ahogy egyre többet tettem, egyre jobban elfogadtam, hogy igaz, beteg vagyok, de van beleszólásom az életembe, úgy szűntek meg bennem a rossz érzések, egyre inkább a jókedv és az öröm vette át a maga szerepét. És így lett napról napra egyre több energiám, igaz, hogy jó sok évbe telt, mire a mostani erőm kialakult, de nem bánom, és végigküzdeném mégegyszer ha kellene, mert csak most tudom, érzem, hogy megérte a sok rááldozott év, hónap, nap. Tanácsolni is csak azt tudom a hasonló sorsú betegeknek, hogy sosem szabad kétségbeesni, mindig van egy út előttünk, amit észre kell tudni vennünk. És ez az út, ha őszintén és hűségesen követjük, elvisz minket az élet csodás része felé, elvisz minket a boldogsághoz, ahhoz a felszabadult érzéshez, amit szabadságnak hívunk. Megszabadulunk a betegség béklyójától, nem tart fogságban az elménk gonosz játéka, ki tudunk törni az egyhangúságból, a monotóniából, és vidám, örömteli életet élhetünk.
Vannak most is táplálékkiegészítők, amik segíthetnek az elvesztett energia visszaszerzésében. Én akkor régen rosszul választottam meg, mert nem tudtam, hogy a ginzengnek van egy olyan élénkítő hatása, amire én még nem voltam készen abban az időben. Most már tudok magamnak energiát teremteni, ha arról van éppen szó. A titok abban rejlik, hogy figyelni kell, hogyan működik a szervezetünk, és mindig csak annyit kell tőle megkövetelni, amire képes. De azt viszont szigorúan meg kell követelnünk tőle. Se többet, se kevesebbet, épp annyit, amennyit a fizikai testünk és a lelkünk egyensúlya megkíván.
Ha mindig tudsz figyelni magadra, észre tudod venni, mi hiányzik a testednek és a lelkednek. Táplálni kell mindkettőt, hogy kiegyensúlyozottan tudjunk élni. Mindig töltődj fel, hogy legyen elegendő energiád.
Hallgass meg egy dalt, amit sok szeretettel küdök neked. :)
Utolsó kommentek