Néha belegondolok az elmúlt tíz évembe, azután pedig elgondolkodom a leendő tíz évemen. Próbálom összehasonlítani őket, ami az elmúlt tíz év alatt történt velem, és hozzágondolom, hogy mi fog történni azalatt a tíz év alatt, ami még csak ezután jön. Nem ítélkezem, csak próbálom megfejteni a titkot, hogy miért van az, hogy eddig még sosem terveztem meg úgy istenigazából tíz évet az életemben?
Szinte csak eltelt tíz év úgy, hogy valójában nem is tudtam, mi fog történni a következő pillanatban.Teltek a napok, a hetek, a hónapok, és csak azt vettem észre, hogy most már másképp szemlélem a világot, mint korábban tettem. Volt ebben az elmúlt tíz évben sok tudatos cselekvés, de tervezni nem nagyon terveztem meg, mit is csináljak a következő pillanatban. Tudtam mit akarok, mert leginkább a gyógyulás gondolata töltötte ki a napjaimat. De mindig visszaestem és vissza is fogok esni a betegségembe, ebbe már bele kell törődnöm, mert valami világmegváltó dolognak kellene történnie, hogy ne így legyen. Persze az ember mindig bizakodik, és reménykedik, jönnek jobb napok és jönnek rosszabb napok, de az idő telik, és ha negyven év alatt nem sikerült igazából meggyógyulnom, akkor mit várhatnék még ezután? Ezért kicsit el is szomorodtam, gondolatban lepergett az elmúlt negyven év is, meg az azelőtti huszonhat év is, amikor még nem voltam beteg. Ezt is sokszor hasonlítom össze mostanában. És oda jutottam, hogy nincs mit megbánnom, még akkor sem, ha nem úgy alakultak néha a dolgaim, mint ahogy azt én elképzeltem. Van előttem még sok-sok év, amit kedvemre alakíthatok, csak ahhoz az is kell, hogy komolyabban foglalkozzam vele. Eltűnődtem ezen, és tudom, hogy sokkal jobban menne minden, ha tényleg tervezném a napjaimat. Van napirendem, vannak terveim, de nincsen betervezve a következő leendő tíz évem sem. Pedig ahogy idősödöm, úgy látom, hogy szükséges lenne ez a számomra, mégpedig azért, hogy ne akkor ijedjek meg, amikor már késő, és visszahozhatatlanul nem tudnék semmit sem tenni ez ellen. Vagyis, ne úgy öregedjek meg, hogy bármit is megbántam az életemben. Ami történt, pont úgy történt, ahogyan kellett történnie, ennyi kellett ahhoz, hogy most itt tartsak, ahol éppen tartok. Persze sok mindent lehet, másképp csinálnék, mint ahogy az a valóságban történt, de ezen kár filozofálnom, mert örülök, hogy volt minden nap annyi energia bennem, hogy másnap el tudjam kezdeni a napomat.
Amikor eltelik tíz év, az ember lánya automatikusan visszagondol az elmúlt eseményekre, főleg, ha beteg, és ez a betegség nem akar teljesen meggyógyulni. Bármit is csináltam, bármilyen gyógyszert is kaptam, nem tudtam sosem teljesen meggyógyulni. Valószínű azért, mert az agy sérült, és a gondolkodásomon kellene még jobban változtatnom ahhoz, hogy más szemszögből tudjak nézni bizonyos dolgokat, amik még mindig aggasztanak. Ezen az aggodalmaskodáson sosem tudtam felülkerekedni, hiába is volt minden igyekezetem. Kérdezte is a doktornő, hogy mi az ami aggaszt? Nem tudtam hirtelen megmondani neki, pedig belül éreztem a feszültséget és a nyugtalanságot. Mintha valamilyen nem létező rossztól tartanék mindig, attól félek, hogy bekövetkezik az, ami tulajdonképpen eddig még sosem következett be, így a félelmem tényleg normális szinten nézve, alaptalan. A félelem és az aggodalom töltötte ki az elmúlt negyven évemet. És ezen gondolkodtam sokat, hogy miért nem tudtam és miért nem tudom ezt leküzdeni? Mi az, ami fogva tartja a gondolkodásomat, és nem tudom ezért azt csinálni, amit szeretnék? Mi az, ami börtönbe zár mindig, akármit is teszek ellene? Hát, igen! Ha tudtam volna eddig is a választ rá, akkor nem beteg lennék, hanem egészséges. Hogy miért nem tudok meggyógyulni?! Nem tudom! Csak azt tudom, hogy megéri küzdeni, mert nem mindegy, hogy betegen is milyen szinten élünk. Nem mindegy, hogy egy napunk hogyan telik el. Nem mindegy, hogy örülünk vagy sírunk, vagy esetleg kétségbeesünk. Nem mindegy, hogy a holnap mit tartogat a számunkra. Nem mindegy! Küzdeni kell még akkor is, ha semmi erőnk nincsen hozzá. Olvastam egy szép idézetet ezzel kapcsolatban:
"Minek örüljek - teszed fel a kérdést oly sokszor. Önmagadnak! Az életnek! Annak, hogy van vized, van kenyered, van tető a fejed felett. Sőt! Van szíved, mely dobban és vannak szívek, melyek érted dobbannak. Van erőd és van padlód, melyről mindig felállsz, és van ég, mely felé mindig vágysz! Van álmod, van vágyad, van terved, van hited. Van könnyed, melyen keresztül látod mindazt, amellyé váltunk és amellyé válhatunk. Mindig örülj, mert mindig van miért, mindig van kiért!"
Sajnos nem tudom kitől való az idézet, de jó ha néha elolvassuk ezeket a szavakat, mert erőt meríthetünk belőlük a következő lehetetlennek tűnő napunkhoz is. :)
Hallgass meg egy dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek