Amikor az embert trauma éri, egyáltalán nincs fogalma róla, hogy mihez is kezdjen. Ott áll egyedül a problémájával és halvány sejtelme sincs róla, hogy mit csináljon. Egyedül kell feldolgoznia mindenképpen ezt a helyzetet, de képtelen rá, hiszen nincsen rá felkészülve. Ott van egyedül, vagy jó esetben van segítsége, de a problémájával neki kell egyedül megküzdenie, mert nem tudja senki rajta kívül, hogyan is kezelje ezt a traumát.
Így voltam én is, amikor először szembesültem azzal, hogy csökken az értelmi szintem. Még nagyon fiatal voltam, szinte akkor lettem beteg. Egyik percről a másikra történt minden, sőt, egyik pillanatról a másikra. Így visszagondolva csak egy másodperc volt az egész vagy még annyi sem. Felvillant valami a fejemben, egy gondolat, és a következő pillanatban már csak azt érzékeltem, hogy más lett minden, nem úgy érzékelem már a világot, mint eddig. Rosszul is lettem, és ez az engem ért trauma csak fokozódott addig, hogy kórházba is kerültem vele. Nem tudtam semmit tenni ellene, hiába is próbálkoztam, hiába volt minden erőfeszítésem, szép lassan már nem tudtam úgy számolni, mint addig, nem tudtam úgy beszélni, mint addig, nem tudtam kifejezni magam jól, és nem jutottak eszembe dolgok olyan gyorsan, mint addig. Egyszerre minden megváltozott, mintha kicseréltek volna valakivel, teljesen átformálódtam. Egy ilyen traumára az ember nincsen felkészülve, nem tudtam mit csinálni, mert akaratomon kívül történt minden, nem tudtam semmit sem befolyásolni. Nem tudtam visszatartani ezt a folyamatos értelmi zuhanást. Sokszor emlékszem vissza erre a napra, amikor ez bekövetkezett, mert érdekes módon ez a nap megmaradt az emlékeim között.
Most is küzdök egyfajta megakadással, amikor visszaesek a betegségembe. Eszembe jut sokszor az Esőember című film, a Rain Man, mert azt hiszem abban szerepel egy jelenet, amikor a pszichiátrián egy néni megy a kockás kőpadlón, de amikor annak vége lesz, akkor megáll, megakad, mert már nem látja a kockákat, és ezért megakad a gondolkodása, hirtelen nem tudja, merre is menjen. Efféle megakadások nálam is előfordultak, és most is előjön, amikor visszarángat a betegségem. Ez egyfajta értelmi zavar, értelmi, gondolati megakadás, amikor nem tudom mit csináljak. Ez másnál másképp jelentkezik. Ha például túl nagy a felfordulás, túl sok a tennivaló, hirtelen nem is tudjuk, hol is kezdjünk hozzá, miképpen csináljunk a káoszból rendet. Ez normális esetben ugye hamar átlátható, csak egy kicsit kell gondolkodni rajta és megtaláljuk a megoldást. De amikor ez betegség formájában ölt alakot, akkor már zűrzavar lesz a sok tennivalóból, és képtelen egy beteg tudat ezt jól kezelni, és ekkor jön a megakadás. Inkább nem csinál semmit a beteg, mert nem tudja hogyan is kezdjen bele, ezért az egész rendetlenségből végül káosz lesz, és segítség kell a helyrehozatalához.
Amikor az értelmi szint csökken, kénytelen voltam ezt elfogadni, mert nem tudtam érdemben semmit sem tenni ellene. Próbáltam olvasni sokat, tanulni sokat, hogy visszahozzam a tudatomat, a régi önvalómat, de csak kis eredményeket értem el, gyakorlatilag a romlás folytatódott egy bizonyos szintig, ahol azután megállt a romlás, és csak akkor jött elő újra és újra, amikor visszaestem mindig a betegségembe. Gyógyszerekkel, terápiákkal lehetett kicsit javítani a dolgon, de ez a zuhanás ez mindig itt marad, minden visszaeséskor. Hogy egy traumát hogyan tudunk feldolgozni, az sok mindentől függ. Az érzelmi állapotunktól, a stabilitásunktól, és a helyzet súlyosságától is, meg sok minden mástól is. De a trauma azért trauma, mert nem vagy rá felkészülve, hogy ilyesmi fog érni téged, és mint derült égből a villámcsapás, úgy csap le rád. Hogy akkor épp milyen állapotban vagy, az sok mindent befolyásol. Ha előtte is már beteg voltál, és úgy ér a trauma, akkor nagyobb lesz a zuhanás, gondolom én, de minden trauma más és más, és lehet, hogy egy egészséges ember is ugyanúgy megrokkan, mint akit betegen kap el. Hogy mit lehet tenni ellene, nem tudom! Én csak az én bajomat ismerem, mindenki másképp éli ezt meg, de hogy az egész életed megváltozik két pillanat alatt, az egészen biztos. Azért, hogy kialakuljon egyfajta stabilitás az életedben, nagyon, de nagyon sokat kell dolgozni a megélt trauma után. Hogy ez mennyire sikerül, az is egyéntől függ, különbözőek vagyunk, és nem mindenkit ráz meg ugyanúgy egy átélt tragikus eset. Van, aki hamar felépül, és ugyanúgy éli az életét, mint addig, de van, akit kegyetlenül megkínoz a megélt traumás esemény. Ha szerencséje van, akkor nem okoz nagy zűrt az életében, ha nincsen szerencséje, akkor küzd egészen az élete végéig. Nálam ez az utóbbi történt, kénytelen vagyok küzdeni minden egyes nap azért, hogy ugyanazt a szintet tudjam produkálni, mint előző nap. De csinálom, mert csinálni is kell és megéri a sok küzdés, mert meg lehet találni az életben a sok szépet és a sok jót, csak egy kicsit oda kell tudni rá figyelni.
Hallgass meg egy dalt, hallgasd sok szeretettel. :)
Utolsó kommentek