Tudom, emlékszem milyen aggódó természetű is voltam régebben. Szerettem volna, ha máris megtudom egy bizonyos esemény kimenetelét, olyasmire voltam kíváncsi, ami csak nagyon sok idő múlva fog kiderülni, mert le kell hogy teljen egy bizonyos idő, amíg erre választ kapok. Nagyon kínzó érzés volt, mert a teljes bizonytalanságban léteztem.
"Az őszinte mosoly az erős lélek jele az arcon! Az igazi vallás, az igazi hit, az igazi szeretet: derűs. És sokat nevet. Ez a minden nehézséget és földi bajt leküzdő önmagára ébredt lelkünk legyőzhetetlen ereje! Hogy valaki szeret-e vagy sem, onnan tudod, ahogy rád nevet!" (Müller Péter)
Szeretnénk szerencsések lenni az életünkben, szeretnénk, ha ránk köszönne a szerencse, sokszor szeretnénk, ha miénk lehetne a világ összes kincse. Úgy gondoljuk, akkor minden gondunknak vége szakadna, mindent elérhetnénk, amit csak akarnánk. Vajon mit kezdenénk a temérdek vagyonnal, ami az ölünkbe pottyanna hirtelen?
Szereted a jót és a szépet? Szereted a kedvességet? Szerintem igen, hiszen ezek mind arrafelé irányítják az életünket, amerre szeretnénk is eljutni. Amikor elindulunk valahová, mindig ezernyi elvárással vagyunk a célunk felé. Sok mindent várunk tőle, szeretnénk, ha jól éreznénk magunkat ott, ahová épp megyünk. Ha van benned kedvesség, és a jóra és a szépre irányul a figyelmed, biztosan az egész napod jól fog alakulni. Legyen is ez így minden nap!
Sokat lehetne írni a gondolatok jelentőségéről, nem lehet eleget írni róla ahhoz, hogy kellőképpen meg is becsüljük a gondolatainkat. Van, amikor csak hanyagul kiejtünk pár szót és észre sem vesszük, hogy milyen folyamatokat indítottunk el azzal a pár szóval. Úgyhogy nemcsak az számít, mit gondolsz, hanem az is, mit mondasz.
Hoztam egy dalt neked, és tulajdonképpen magamnak is, még az előző bejegyzéshez szántam ráadásdalnak, de lemaradt, így hallgasd meg ezt most sok-sok szeretettel.
Ha nagyon spirituális gondolkodású lennék, azt kellene mondanom, hogy az én karmám az, hogy mindenkinek, de legfőképpen magamnak meg tudjak bocsájtani. Úgy érzem, hogy egész hátralevő életemben arra kell összpontosítanom, hogy minden ellenérzés nélkül meg tudjak bocsájtani bárkinek, akivel kapcsolatban csak egy kis haragot is érzek. Ez lehetne a küldetésem, ezt kell megtanulnom a betegségem által.
Kár azon aggodalmaskodni, hogy mi lett volna, ha...! (ha épp itthon maradtam volna, ha több figyelmet szenteltem volna egyes dolgoknak, ha lett volna egy kis szerencsém), mert akkor minden másképp alakult volna. Igen! Másképp alakult volna, ez biztos! De nem biztos, hogy nyertél volna abban a bizonyos helyzetben. Kár visszasírni a múltat, ez úgy ahogy volt, már csak emlék, nem lehet semmit visszacsinálni már.
Nincs mindenkinek szüksége mindennapos, mindenórás motivációra, de én nem tartozom közéjük. Nekem kell az a bizonyos jó alapos fenékbebillentés, ami felébreszt csipkerózsikaálmomból. Legjobb, ha én magam veszem észre, hogy mik azok a dolgok, amik serkentenek, amik kizökkentenek egy régi rossz életstílusból. De hogyan is váltsunk új életstílusra?
Egész életem során sok-sok idő telt úgy el, hogy mélyen magányosnak éreztem magam, ez főleg a fiatalabb éveimben volt így. Úgy látszik, ahogy idősödik az ember, úgy jön meg az esze, és úgy látja be, hogy teljesen felesleges aggódni, mérgelődni, haragudni, mert csak önmagamnak ártok vele. Mást úgysem érdekli az én aggodalmam, az én mérgelődésem, az én haragom. Én nekem kell szembenézni velük, ha boldog és kiegyensúlyozott szeretnék lenni.
Utolsó kommentek