Ha nagyon spirituális gondolkodású lennék, azt kellene mondanom, hogy az én karmám az, hogy mindenkinek, de legfőképpen magamnak meg tudjak bocsájtani. Úgy érzem, hogy egész hátralevő életemben arra kell összpontosítanom, hogy minden ellenérzés nélkül meg tudjak bocsájtani bárkinek, akivel kapcsolatban csak egy kis haragot is érzek. Ez lehetne a küldetésem, ezt kell megtanulnom a betegségem által.
Hát, bizony, megbocsájtani nem egy egyszerű dolog. Meg kell szabadulnom az előítéletektől, érzelemmentessé kell tudnom tenni bizonyos dolgokat, amik mélyen a szívemben haragként vannak elkönyvelve. Nagyon tudtam ám haragudni még a betegségem kezdetekor. Mindent és mindenkit okoltam azért, hogy engem ilyen csapás ért, hogy megbetegedtem. Figyeltem magam korábban is, főleg, mikor kezdtem észrevenni, hogy az értelmem csökken, nem tudok már úgy koncentrálni, mint korábban. Azt hiszem, hogy ez verte ki nálam a biztosítékot, hogy az eszem már nem működött kellőképpen. Ezért mindenkit vádoltam és mindenki iránt haragot éreztem. Később, mikor már kezdtem belenyugodni abba, hogy ez van, nincs mit tenni, akkor éreztem rá arra, hogy tulajdonképpen meg kéne tudnom bocsájtani az egész világnak. De bizony ez nem sikerült, és még most is ezen dolgozom, hogy minél kevesebbszer érezzek haragot bárkivel kapcsolatban is. Nagyon sokszor próbálkoztam ezzel, és meg kell hogy mondjam, hogy nagyon nehéz nekem megbocsájtani. Nem könnyű dolog ez, minden percemet próbára teszi, és minduntalan újra és újra próbálkoznom kell.
Van, hogy visszaolvasok a blogba, és rátalálok olyan bejegyzésekre, amik kis időre meg tudják változtatni a nagy haragomat a világ ellen. Csak gondolj bele! Érzelmileg vagyok labilis, és még pluszban az a feladatom, hogy egy olyan erős érzelmet, mint a harag, át kell tudnom változtatni szeretetté, kedves kell tudjak lenni olyan emberekkel, akikről mindig is azt hittem, hogy ők okozták a betegségemet. Pedig az eszemmel tudom, hogy én reagáltam egykor rosszul valamire, ami betegséghez vezetett. A szívem mélyén mégis kételyek vannak és voltak is ezzel kapcsolatban. Szerintem nagyon sokan vagyunk így ezzel, akik betegek lettek, hogy nem nézünk kellőképpen magunkba, nem magunkban keressük az okot, hanem másokban látjuk a betegségünk okozóit. Nem is tudom, hogy mitévő is legyek, az egész eddigi életem ráment arra, hogy képes legyek megbocsájtani azoknak, akikről gondolom, hogy ártottak nekem. Az ész és a szív viaskodik egymással, de pontot tenni csak én tudnék a nagy ellentétre. Nem adom fel a próbálkozásomat, és minden bejegyzés tulajdonképpen azért is íródik, hogy egyre több erőt tudjak szerezni ahhoz, hogy belássam, senki sem okozta konkrétan a betegségemet, csakis én hittem eddig is, hogy ez így volt. Magamnak tennék jót, ha sikerülne a próbálkozásom, és mindig is törekedni fogok arra, hogy sikerüljön végre rátalálnom a helyes ösvényre. Nem is tudom hirtelen, hogy mi is kellene ahhoz, hogy én személy szerint végleg el tudnám felejteni az engem ért sérelmeket, hiszen ez kell ahhoz, hogy végül meg tudjak bocsájtani bárkinek is. Nagyon kemény dió ez nekem, nagyon nagy falat, és lehet, hogy nem is leszek képes rá. Ilyenkor jut eszembe édesapám, aki könnyen tudott dühbe gurulni, és volt, hogy a nagybátyámmal is össze voltak veszve, haragban voltak. Édesapám mégis össze tudta szedni magát annyira, hogy kezet nyújtott a nagybátyámnak, és végül ki is békültek. Pedig az édesapám sokszor volt akaratos ember, mégis belátta, hogy semmi értelme haragot tartani. Talán tőle meríthetek erőt ahhoz, hogy én is el tudjam felejteni azt, hogy bárkit is okoljak a betegségemért. Eleve túlérzékeny voltam már és ehhez jött az, hogy valamire nem tudtam jól reagálni, és betegség lett belőle. Tehát okosan le tudom vezetni, hogy nem más volt, aki okozta az én betegségemet, egy trauma volt az oka, amit én nem tudtam jól feldolgozni még régebben és lehet, ezért menekültem betegségbe. Így utólag, nagyon sok év távlatában már lehetne másképp is hozzáállnom ehhez a traumához, és tanulhatnék már belőle. De megbocsájtani nagyon nehéz dolog. Sok minden kell hozzá, mégis lehet, hogy csak az kell, hogy amikor nyugodt vagyok, akkor tudjam objektíven nézni az egész eddigi életemet. Csak semmi érzelgősség, csak semmi haragosdi, csupáncsak arra kell fókuszálni, hogy mennyi időm is megy el ennek az egész betegségnek a feldolgozásával. Írtó sok!!! Ezért nem éri meg mindennap újra előhozni.
Nem tudom, te hogy vagy a megbocsájtással kapcsolatban, de ne pazarold az idődet arra, hogy ezen rágódjál, éld az életedet vidáman és sok-sok öröm közepette! Hallgass meg egy dalt, s legyél kellőképpen elnéző, ha gondjaid akadnak. :)
Utolsó kommentek