Nem szerettem, és még most sem szeretek nézni olyan filmeket, ami a betegségemmel kapcsolatos. Most mégis végignézem ezt az összeállítást, mert már érzek magamban annyi erőt, hogy talán nem sírom el magam a film nézése közben. Sokat lehet tanulni a filmekből is. Volt, hogy néztem hasonló filmet. Később, visszagondolva segítséget és erőt meríthetek belőle.
Ha meg szeretnéd tudni, hogy vajon milyen egy skizofrén beteg élete, vagy más mentális beteg élete, nézd meg a filmet. Nincs mindig egybeesés a betegség és a filmben játszódó történet között, de sok mindenre fény derül. Vagy fény derülhet. Én is hallok időnként hangokat. Mindenki másképp éli meg, és más reakciót vált ki belőle. Én mindig azt hiszem, hogy mindenki rólam beszél, és roszzindulatúak velem szemben. Lehet, hogy szembe kéne nézni végülis a betegségemmel. Nem mindegy, hogy beteg beszélget egészséges emberrel, vagy beteg beszélget beteg személyiséggel. Egészen más a hozzáállás és a megközelítés. Egyszer úgy érzi az ember, hogy szinte meggyógyult, máskor meg, hogy sohasem fog meggyógyulni.
Megváltás, ha saját magam fel tudom mérni, milyen fokú is a betegség, ami kínoz. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mi lenne ha mindig kórházban kellene lennem, mert olyan fokú lenne a betegség. Mindig beteg emberek között. Amikor a kórházban voltam, láttam mindenkin, hogy keresi az egészséges emberek társaságát, azt remélve, hogy akkor hamarabb kijut a "börtönből". Nem jó dolog betegnek lenni. Én megpróbálom úgy megélni az életem, úgy felfogni, hogy az én skizofréniám is csak egy betegség a többi sok betegség közül. Csak még nem tudtam megtanulni, hogyan is kellene együtt élni vele a legbiztonságosabban.
Nem mindenkinek ajánlom a film megnézését, mert van, akit felkavar, biztos. Ha mégis meg szeretnéd nézni, akkor itt megtalálod, vagy a youtube-on Öt történet az elmezavarról címmel. Én láttam rosszabb állapotban lévő betegeket is, és olyanokat is, akik egészen jól tudták kezelni a betegségüket. Én magam is hullámzó állapotban vagyok sokszor. Voltam egyszer a kezelőorvosomnál, és a váróteremben ülve mindenki figyelmesen hallgatott egy hölgyet, aki szinte mindenről mindent tudott. Én azt hittem, hogy az egyik beteg kísérője lehet. Később derült ki, hogy ő is olyan beteg, mint mi, ő is várakozott a sorára, és az ő betegsége éppen az volt, hogy túlságosan is kitárulkozott mindenki előtt. Túlzottan sokat beszélt. Én irigykedtem, mert én meg a hallgatagabb típúsba tartozom, de mindenkinek meg kell küzdenie a saját problémájával.
Érdekes a filmben, hogy a betegeket körülvevő emberek hogyan viszonyulnak a betegtársukhoz. Segíteni próbálnak, de közben azt szeretnék, ha egészséges lenne az anyukájuk, vagy a barátjuk, vagy a barátnőjük. Sokat segíthet, ha közös nevezőre tudunk jutni egymással. Ha van, akire számíthatunk, nem kell félnünk, hogy valaha is egyedül maradunk. Meg kell tanulnunk együttélni a betegségünkkel. Bizony. A segítőink nem tudnak meggyógyítani, nekik is van saját életük, és ha van annyi erőnk magunkban, akkor tartsunk egy bizonyos szintet, amit tudunk élni. Persze ez nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. De próbálkozni kell, akarni kell, és arra kell gondolnunk, hogy minél többet legyünk emberek között, társaságban, ne maradjunk egyedül.
Minden betegséggel nehéz együtt élni. Először fel kell tudnunk fogni, hogy mi is a bajunk. Attól függ, hogyan viseljük el a megrázkódtatást, ahhoz képest kell tudnunk változtatni. El kell tudnunk fogadni, együtt kell élni vele egy ideig, amíg megindul a gyógyulás folyamata. Családban is vannak konfliktusok. Még akkor is, ha mindenki egészséges. Ha beteg is van a családban, nehezebb konfliktus nélküli kapcsolatokat kialakítani. De kihez fordulhat legelőször is az ember lánya, ha nem a családtagjaihoz. Ha emberként kezelnek minket, nekünk is könnyebb. Jobban ki tudjuk fejezni, mit érzünk, s hogyan érzünk.
Hogy jobb kedvvel búcsúzzak, küldök egy dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek