A bejegyzés címét leginkább magamnak szánom, a javítás szándékával. Olvastam a Reader's Digest magazin egy régebbi számában egy mondatot, idézetet, amit örökké a fejemben kell tartanom: - "Nem számít, milyen lassan haladsz, ha nem állsz meg." - A nagy életmódváltásom bizony alig-alig halad, és ezért jutott eszembe, hogy aki nem akar változni, azon nehéz segíteni. Ha lassan is haladnék, de legalább haladnék, ha megfogadnám Konfucius szavait. Egyáltalán nem hatnak rám mostanában a jótanácsok amiket kapok, és elmegy szinte a fülem mellett minden hasznos szó, amit hallok, s nem hallgatok senkire a nagy makacsságomban. Pedig rossz vége lesz ha így folytatom.
Lehet, hogy nem csak én vagyok ilyen makacs, vagy inkább gyenge akaratú a változtatáshoz, viszont a szembeötlő tényekkel nem nagyon tudok harcolni, mert magukért beszélnek. Azért írom mindezt, hogy ha már magamnak alig tudok segíteni, legalább aki hajlandó egy átfogó életritmusváltásra, tegye meg, mielőtt még késő lenne. Nem írom, hogy milyen sok egészségügyi problémám lett abból, hogy nem tudok kitartani, hiszen már egy vagy kettő is elég veszélyes tud lenni, és figyelmeztet a változtatásra. Arra a következtetésre jutottam, hogy esetleg, tudat alatt nem csak gyenge vagyok, de lehet, hogy képtelen is vagyok változni, minden baljós jel ellenére.
Pedig keresek-kutatok, olvasok és jegyzetelek is, mégis a régi, megszokott életvitelem eddig győzedelmeskedik a jó és egészséges életmód felett. Pedig már alig tudok járni is. Ez elég ok lenne már arra, hogy megreformáljam az életem, de nem, és nem. Nem tudok egyről a kettőre haladni. - "Nem számít, milyen lassan haladsz, ha nem állsz meg." - Már rászántam magam a gyaloglásra, mikor kiderült, hogy alig-alig tudok hosszabb távokat megtenni. Mint derült égből a villámcsapás, úgy hasított a tudatomba, hogy ezután már csak az jön, hogy nem fogok tudni járni. És még előttem van jó pár évtized, amit szeretnék boldogan leélni. De aki nem akar változni, azon nehéz segíteni.
Fogadd meg most magadban, hogy minden apró jelre sürgősen változtatsz, ha úgy érzed, hogy az egészséged a tét. Mindig csak akkor vesszük észre milyen fontos is az egészségünk, mikor már szinte elveszítettük. Addig olyan természetesnek tűnik, hogy eszünk, iszunk, levegőt veszünk, beszélgetünk, játszunk, nevetgélünk, amíg valami hirtelen, vagy szép lassan figyelmeztetve nem jelez nekünk, hogy nincs több időnk. Vagy lemondunk bizonyos megszokásainkról, vagy jön a hidegzuhany, és a betegség vele együtt. Ne hagyjuk, hogy így legyen!
Ide kívánkozik, hogy - minden fejben dől el! - és ha nem tudatosítom magamnak azt, hogy lassan nem lehet majd segíteni sem rajtam, akkor jól meg kell ráncigálnom a hajamat, és tudatosítani kell, hogy bizony lesznek kényelmetlen dolgok is az életmódváltásnál, de ez mind semmi ahhoz a kényelmetlenséghez, amit a betegség maga okoz majd. Tudom, vannak sorstársaim is, akik szintén hasonló cipőben járnak, mert az interneten lehet olvasni kétségbeesett cikkeket, amik mind arról szólnak, hogy már a huszonnegyedik órában vagyunk. Tegyünk együtt azért, ki-ki önmagáért, hogy minden napot jól tudjunk megélni, reggeltől estig, napról napra. Egyre jobban és jobban.
Akarjunk változni, és akkor rengeteg segítséget is fogunk kapni. Induljunk el a saját magunk módján, és legyünk nagyon türelmesek magunkhoz. Ez biztos, hogy a legjobb, amit én is a pillanatnyi helyzetemben tehetek.
Küldök egy dalt csak neked. :)
Utolsó kommentek