Nem merünk kibontakozni. Van, hogy nem merjük vállalni önmagunkat. Először meg kell szeretni önmagunkat, csak azután tudjuk azt nyújtani, ami az igazi valónk. Gyakran félünk valamitől, pedig boldogok csak úgy lehetünk, ha mindenestűl elfogadjuk magunkat is és a minket körülvevő világot is. Félünk valamitől és ez megbénít minket. Kalitkába zárjuk magunkat, nem merünk igazán boldogok lenni. Senki sem lehet olyan rossz hatással ránk, hogy el tudja venni tőlünk a mi boldogságunkat.
Kell, hogy legyen bennünk vágy a boldogságra. Lehet, kicsit bátortalanok vagyunk olykor, mégis mi bénít meg minket néha annyira, hogy elmegyünk a saját boldogságunk mellett? Ezek a riadt szemek, amiket a kép is ábrázol, engem mintáznak, mert én sohasem tudom észrevenni, mitől is lehetnék boldogabb. Ha valóban úgy szeretnénk élni, hogy az csodálatossá tegye mindennapjainkat, belülről kell erőt merítenünk, és felvállalni a hibáinkat is, és ezzel együtt kell tudni szeretni magunkat.
Nincs a boldogságnak felső határa szerintem. Mindig lehet fokozni azt vágyat, azt a hévet, azt a tüzet, ami bennünk van. Egyik érzés sem egyforma. És éppen ezért mindig máshogyan reagálunk különféle pillanatokra, helyzetekre. Vajon mitől félünk? Önmaguntól, vagy egymástól? Miért gondoljuk azt, hogy nekünk nem jár a jóból, a szépből, a szeretetből, és a boldogságból? Meg kell tanulnunk nem félni. Ha boldognak érezzük magunkat, esetleg félünk, hogy elveszítjük ezt a pillanatot, ezt az érzést? Szedjük össze minden erőnket, és minden helyzetben várjuk el azt, hogy igenis mi is tudunk határtalanul boldogok lenni. Csak ekkor teljesedünk ki. Törekedjünk arra, hogy minden napra jusson nekünk is csodálatosabbnál csodálatosabb élmény. Higgyük el, hogy megérdemeljük.
Küldök egy dalt neked, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek