Van, mikor elkap a hév, és elkezdek könyvet írni. Legalább is azt hiszem, hogy lesz belőle valami. Most elkezdtem írni egy monológot, amit szeretnék nagyon sokáig írni. Csak úgy magamról. A gyógyulásról és a betegségről. Nagyon őszinte szeretnék lenni magamhoz, és a kényelmetlen dolgokról is illik majd írnom. Most a kezdeti törekvésemnek látod egy töredékét, ami sok irányba indulhat el feltehetően. De csakis a jó irányt célzom meg. Olvasd el, kezdj te is írni, mert nyugtató hatása van, szinte betűnként tűnnek el a rossz gondolatok a fejemből.
A képzeletbeli könyv címe: Könyv betegségről és gyógyulásról.
"Mire is emlékszem még abból az időből, mikor még egészséges voltam? Azt hiszem, a felhőtlen boldogságra, vidámságra és a szeretetre, amit a kis családunk nyújtott nekem. Kiskoromban nagyon szerettem szaladgálni, élveztem a szabadságot, azt, hogy bármit tettem, mindent szabad volt. Persze csak majdnem mindent, de így is enyém volt a világ, játszhattam a barátokkal annyit, amennyit csak akartam. Betegséget még hírből sem ismertem, alig-alig voltam beteg, és hamar is gyógyultam. Ki fog derülni, hogy miért is nem emlékszem vissza arra a sok szépre, ami még gyermekkoromban történt velem, és most, hogy már több tíz év tapasztalatával rendelkezem, sajnos vannak olyan eseteim, amikor már rövid távon is kihagy az emlékezetem. Most írok egy blogot, amiben gyógyulásról, betegségeimről, és arról az igyekezetről írok, hogy milyen módon is tudok együtt élni a betegségeimmel. No, de nem panaszkodni akarok, csak így alakult az életem. Én is jórészt tehetek arról, hogy idáig jutottam, hiszen egy gyötrő érzés, a szörnyű féltékenység, a kórosan és betegesen ártó féltékenységem juttatott el idáig. Szerintem legalább is. Túlérzékeny voltam mindig, hamar elsírtam magam. Ha valami negatívumot tapasztaltam, hamar eltörött a mécses. Most tudom csak, hogy nem jó betegnek lenni. Nem jó dolog. Én elmebeteg vagyok, skizofrénia és depresszió gyötör, de kínoz időnként a pánikroham és a szociális fóbia is. A blogban megpróbálom megírni, hogyan lehet kilábalni ezekből a betegségekből. Tudom, sok sorstársam van, mégis, mikor legyengülök, csak a saját problémám aggaszt, csak az, hogy minél hamarabb gyógyulhassak. Ez egy kicsit önző dolog, de talán érhető is. Még a régebbi pszichiáterem mondta, hogy írjam ki magamból a fájdalmat, írjam le, mi történik velem napról napra. Amikor később visszaolvasom, talán már más színben látom a velem történteket.
Szeretek gyógyulni. Talán már egy kicsit elsajátítottam a gyógyulás folyamatát, a gyógyulás csínját-bínját. Ez nem azt jelenti, hogy egyből meg tudok gyógyulni, hanem már érzem, mikor gyógyulok, és érzem ennek a varázsát, azt, hogy én is tudok tenni azért, hogy minél jobban legyek. Nem szeretek beteg lenni. Akkor, amikor legyengülök, mintha kicseréltek volna, elkap egy rossz érzés, a szorongás, és tele leszek feszültséggel. Ez az, ami jó sokáig el szokott tartani. De amikor már érzem, hogy kezdek javulni, igyekszem én is hozzátenni a magam részét, és igyekszem gyorsítani a gyógyulás folyamatát. Mivel egy nap nem tudok sokat írni, ez a könyv mindig az aktuális lelkiállapotomat fogja tükrözni. Félek sokszor az emberektől. Ez nagyon lebénít, és cselekvőképtelenné tesz. Nagyon össze kell szednem magam, hogy jól ki tudjak jönni egy napból ilyenkor.
Te mire gondolsz, ha betegségről van szó? Fizikai betegségre esetleg? Vagy felmerül-e benned, hogy lehet egy lelki betegség is olyan fájdalmas, mint a fizikai? Gyötrődünk, mikor megbetegszünk. Sürgetni szeretnénk az időt, hogy gyorsan teljen, mert gyorsan szeretnénk gyógyulni. De ez nincs mindig így. Van, mikor csak az idő múlása feledteti velünk a bajainkat, a gondjainkat. Miért olyan rossz mentális, lelki betegnek lenni? Azért, mert kívülről talán nem is látszik, milyen nagy csata zajlik bennünk. Sokat voltam kórházban. Volt egy betegtársam, a mellettem levő ágyon. Én még nem voltam kellően gyógyult, mert úgy összevesztem vele, hogy rögtön át is raktak egy másik szobába, ott is maradtam még két hétig, mire hazaengedtek. Nem tudtam sosem megítélni, hogy mennyire vagyok beteg. Mindig alul becsültem a betegségemet, azt hittem, hogy sokkal jobb formában vagyok, mint azt első látásra látni lehet. De a betegség nagy úr tud lenni. Nem válogat, és nem kérdi, hogy most ráérek-e beteg lenni vagy sem. Egyszerűen lecsap ott, ahol nem találja meg a kellő harmóniát, a kellő összeszedettséget.
Sokáig másokat okoltam a betegségem kialakulásáért. Bevallom, hogy még most is mást tartok felelősnek, amiért ilyen állapotba kerültem. Haragszom is rendesen ezért, és valószínű, hogy emiatt is nem tudok jól gyógyulni sokszor. Pedig épp ezt nem szeretem. Mármint ha haragszom. Már rájöttem, hogy nem érdemes haragudni, mert csak önmagunkkal tolunk ki, jobb nem lesz tőle a helyzetünk. Érzelmeim visznek mindig a betegség felé. Könnyen ki lehet hozni a béketűrésből, főleg ha tehetetlennek érzem magam, ha úgy érzem, hogy nem tehetek semmit a gyógyulásért.
Nagyon jóindulatú embernek tartom magam, és ki is használnak egyes emberek emiatt. Nem szeretek veszekedni, ami egy kis önbizalomhiányra is utal, és kicsi az önbecsülésem is. Ezért, mert nem szeretek veszekedni, mindig magamba fojtom még az igazamat is még akkor is, ha más az ellenkezőjét mondja. Megtanultam egy kicsit tűrni, és megtanultam nagyon hallgatni."
folyt. köv.
___________________________________
Tudom, megterhelő ilyen hosszú bejegyzést olvasni, ezért csak ritkábban fogok beilleszteni ebből az érzelmi naplóból részleteket. Késő van, aludj jól, és ébredj vidáman! :)
Utolsó kommentek