"az élet nem mindig habos torta..."

Szeretem ha egyedül vagyok néha, mert én ilyen magambaforduló típus vagyok. Sokszor megvisel, ha sokan vesznek körül, és akkor nem is tudom azt nyújtani, ami igazán én vagyok. Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal, a magányossággal. Az igaz, hogy még mindig túl sokat vagyok az interneten, ide menekülök az emberek elől. Amikor egyedül vagyok, és a kis asztalomnál ülök, első dolgom mindig az, hogy írjak a blogba, és megosszam veled ami történik velem, szeretném, ha te már nem követnéd el azokat a hibákat, amiket én sokszor elkövettem már.

Nagyon kevéssé tudunk jól kommunikálni egymással. Nagyon kevéssé használjuk az egymáshoz közeledés művészetét. Ilyenkor nagy hatalma van az érintéseknek. Az ölelés, a kedves hátbaveregetés, a közvetlen kézfogás, vagy egy olyan gesztus, ami kifejezi érzésünket a társunk felé, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy jó barátság alakuljon ki kettőnk között.

Szeretem az adventi időszakot, különösen az adventi naptárhoz fűz erősebb érzelem. Amikor eljön a december elseje, én mindig külön kívánságnaplót írok karácsonyig, minden napra. Melyik napon mit is szeretnék megvalósítani, és milyen kívánságaim is vannak a jövőt vagy éppen a mostani pillanatot illetően.

Időzavarban vagyok mostanában. Írtam napirendet, mégsem tudom tartani. Bármit is csinálok, mindig a fejem fölött összecsapnak a hullámok, és sokszor nem találom a helyem. Pedig ebből a helyzetből kilábalni csak úgy tudok, ha minden percet megbecsülök az életemben, minden napomban. Korábban kelek mint szoktam, mégsem segít, mert napközben jönnek olyan váratlan helyzetek, amiknek teret kell adni, muszáj velük foglalkozni.

"Ha az ember zaklatott életet él, minden percről számot kell adnia. Úgy érzi, muszáj kipipálnia valamit a teendők listáján, vagy a képernyőt bámulnia, a következő helyszínre loholnia. És bármennyire megosztja is a figyelmét egyre több dolog között, egy nap soha nem elég hosszú ahhoz, hogy minden tennivalónak a végére érjen." - így ír Rachel Macy Stafford, s ezt a Reader's Digest magazin egyik számában olvastam.

Fogadd sok szeretettel a következő dalokat. Legyen szép estéd! :)))

Nézd csak a képet! Milyen kevés is kell a boldogsághoz! Elég szerelmesnek lenni, s már adva van a képlet a boldogságunkhoz. Nem kellenek nagy szavak, nem kellenek bonyolult események, elég a szerelmünk odaadása, máris a mennyekben érezzük magunkat. Igaz, a kép inkább a nyarat idézi, de a lényegen nem változtat, szeretni jó, szeretni élvezet, szeretve lenni felér mindennel, amit csak kaphatunk a jó sorsunktól.

Dylan Evans - Az érzelmek című könyvében olvasom, hogy "az alapérzelmek egyetemesek és veleszületettek. Gyorsan jelennek meg, és csak néhány másodpercig tartanak." Alapérzelmeink: öröm, bánat, harag, félelem, meglepetés, undor. "Gyakran például a "boldogságot" és a "szomorúságot" is az alapérzelmek között szerepeltetik."

Amikor féltem, mindig társult hozzá több különféle érzés, mint például a zaklatottság, mások hibáztatása, tehetetlenség, irigység, kiábrándultság, olyan szinten, hogy az már kezelhetetlen volt. Utáltam félni, mégis mindig rám tört ez a kínzó érzés. Először csak kiábrándultam a világból, később egészen a sírógörcsig hatalmasodott, amin nem tudtam uralkodni.

Nehezen mondunk le olyan dolgainkról, amiket már jól megszoktunk, gyakran ismételjük is őket, szokásunkká váltak. Minden nap úgy ébredek fel, hogy most aztán tényleg ez az első nap az életmódváltásomban. De minden nap egy újabb kísértéssel fogad, számtalan csábító étellel, és a nap végére elfogy az erőm, megadom magam, és azt mondom megint, - majd holnap kezdődik a nagy nap.