Szinte minden bejegyzésben írom, hogy ne hagyd elveszni a jókedvedet, nem ér annyit az egész, hogy emésszük magunkat rajta. Sajnos azonban el kell ismerni, hogy nem vagyunk mindig vidámak, néha ránk tör a szomorúság, bánatosak vagyunk, mellőzve érezzük magunkat.
Vannak feszültebb napjaink, amikor semmi sem jön össze, igyekszünk a magunk módján, de a körülmények erősebbek nálunk. Talán a fogyókúrában a jojózáshoz lehetne hasonlítani ezt a helyzetet, van, amikor visszatér a vidámság az életünkbe, de van, amikor visszacsúszunk a lejtőn. Ide-oda vándorol a hangulatunk, ugyanúgy, mint amikor 5-6 kiló folyamatosan lemegy rólunk, hogy aztán újra visszavándoroljon. Amikor elmegy a kedvünk, mindig ott van a remény arra, hogy jól jöjjünk ki belőle. Megérzi azt az ember, amikor már valami nem stimmel, nem úgy peregnek a percek, mint ahogy kellene. Felborul az egyensúlyunk, valahol valamit elszúrtunk, vagy olyan behatások érnek, amiket nemigen tudunk kezelni. Mindenképpen foglalkozni kell ezzel az érzéssel, ezzel a helyzettel, mert még tovább ronthat a helyzetünkön, ha félvállról vesszük. Itt jönne az a mondat, kérdés, hogy akkor mit is tudunk tenni ez ellen? Nos, jó válasz nincs erre vonatkozólag, hiszen minden egyes bánatunkat külön kell kezelni, nem mindegy, hogyan is reagálunk ilyenkor.
Én azt szoktam alkalmazni ilyenkor, hogy feláldozok pár órát, hogy rendeződjenek a dolgok körülöttem. Ezalatt a pár óra alatt megengedem magamnak, hogy rosszabbul érezzem magam, adok időt magamnak arra, hogy fel tudjam dolgozni magamban a történteket. Ez van, hogy sikerül, de olyan is van, amikor én kevés vagyok ehhez. Általában már nem kérek segítséget, megoldom magam a gondjaimat, de lehet, hogy nem elég pár óra, több időre van szükségem. Mindenképpen jó, ha kivárjuk amíg elvonul a fejünk felől a sötét felleg, és ha elvonult, nem szabad újra visszatérni hozzá. Ez csak azt eredményezné, hogy még mindig cipeljük magunkkal a nagy zsákot, ami bosszúsággal van tele. Gondolatban valahol le kell tudnunk tenni a hátunkról ezt a nagy zsákot, hogy újra felszabadultnak érezzük magunkat. Legtöbb gondunkat általában gondolati síkon oldjuk meg, megbeszéljük magunkkal, hogy mik a helyes lépések ilyenkor, és ha elég ügyesek vagyunk, cselekedni is fogunk tudni. Mindig ki kell zökkenteni magunkat abból a helyzetből, amiben épp szomorúnak érezzük magunkat. Sokszor emlékeztetem magam a következő sorokra: - "A könnyek felszáradnak, a felhők távoznak. Fontos, hogy megadjuk ezeknek az érzéseknek a kellő időt, de az is fontos, hogy ne adjunk nekik egy másodperccel se többet." (Mark Boyle)
Hallgass meg így az éjjel kellős közepén egy dalt, s ne hagyd, hogy bármi elvegye a jókedvedet! :)
Utolsó kommentek