Nagyon sok év telt el, mire tudtam változni, tulajdonképpen egy folyamatos változás történt, ahogy telt az idő, úgy alakultam én is a jó irányba. Ránézésre senki sem tudja megmondani, hogy én beteg vagyok, sokan csodálkoznak is, amikor megemlítem.
Kívülről nem mindig látszik, hogy az ember éppen skizofréniás, a depresszió és a pánikbetegség látszik meg inkább. Alkalmazkodó típus vagyok, de amikor beteg lettem, a bizalmam megrendült az emberekben, mindenkiben ellenséget láttam. Gyanús volt mindenki, aki kicsit is vidámabb volt az átlagnál, aki önfeledten tudott nevetni, tréfálkozni. Mindent mindig magamra vettem, azt hittem, hogy mindenki ellenem van valamiért, de az okát azt már nem tudtam megmondani, hogy miért is van ez. Szégyelltem a betegségemet, és ezért nem is mutatkoztam társaságban, emberek között. Ha lehetett lemondani összejövetelt, én máris megtettem, kibúvót kerestem magamnak, hogy ne kelljen elmenni sehová sem itthonról. Ha beszélgettem valakivel néhanapján, pár mondat után már gyanú ébredt bennem, azt hittem, hogy mindenki kibeszél, rosszat akar nekem, és minden bajnak én vagyok az oka. Még most is érzem az effajta szorongást, pedig már jóval komfortosabb életet élek, mint a betegségem elején.
Egymásra vagyunk utalva, ezért meg kellene bíznunk egymásban, de ez nem mindig sikerül. Fenntartással vagyunk egymás felé, mintha valamit is be kéne pótolnunk, vagy a segítségünket kellene felajánlani másoknak. Annyira zavarba tudtam jönni emberek előtt, hogy amikor a kórházban megkérdezték, mennyi idő alatt növesztettem meg a hajam hosszúra, én azt válaszoltam, hogy egy év alatt, ami nem fedte a valóságot, hiszen sokkal hosszabb volt a hajam, mint amit egy év alatt nőni tudna. Szinte mindennel fel lehetett fordítani a lelkivilágomat, nem voltam stabil, már egy ártatlan pillantástól is rosszul éreztem magam. Próbáltam mindig mindenben alkalmazkodni másokhoz, ami azért eléggé aláásta az önbizalmamat. Önbizalom nélkül viszont senkik vagyunk, nincs amiben meg tudnánk kapaszkodni. Kissé rideg lettem az emberek felé, még a betegségem kezdeti szakaszában volt olyan, hogy ismeretlennek köszöntem, mert azt hittem, már találkoztunk valahol. Nagyon kellemetlen volt ezt átélni, főleg mikor rájöttem a hibámra. Lánykoromban mindig is jó kapcsolatom volt az emberekkel, közvetlen voltam, kedvesen tudtam elbeszélgetni ismerősökkel, és szerettem is beszélni, beszélgetni. Később ez már megváltozott, mert már a szülési depresszió is magával hozta azt, hogy elmagányosodtam. Nem tudtam senkivel megbeszélni a problémámat, így egymagamban őrlődtem sokáig. Lánykoromban mindig volt mindenkihez egy-egy kedves szavam, de amikor már beszélni sincs kedve az embernek, ott már nagy bajok vannak. Jön a befeléfordulás, a magány, a sírógörcs és az aggodalom, amit nem lehet csakúgy leküzdeni egyik pillanatról a másikra.
Máig nem tudom, hogy a kedves kis aranyos leányzóból hogyan lettem visszahúzódó felnőtt?! De így történt, és ez meghatározó volt az emberi kapcsolatok terén is. Nem voltam már bevállalós, nem érdekelt semmi, nem volt szükségem semmire, csak szeretetre. Amikor azt éreztem, hogy esetleg nem szeretnek a családtagjaim, nagyon elkeseredtem. Mindig azon gondolkodtam, hogy mit is kéne csinálnom, hogy a helyzet megváltozzon. Sok-sok idő telt el így, hogy mélyen magányosnak éreztem magam, ez főleg a fiatalabb éveimben volt így. Úgy látszik, ahogy idősödik az ember, úgy jön meg az esze, és úgy látja be, hogy teljesen felesleges aggódni, mérgelődni, haragudni, mert csak önmagamnak ártok vele. Mást úgysem érdeki az én aggodalmam, az én mérgelődésem, az én haragom. Én nekem kell szembenézni velük, ha boldog és kiegyensúlyozott szeretnék lenni. :)
Hallgass meg egy dalt, hallgasd sok szeretettel. :)
Utolsó kommentek