Van, hogy visszaemlékezem a régi kórházban töltött időkre és sokszor eszembe jut, hogy volt például egy szobatársam, akinek eltűnt a gyűrűje (sok lopás volt a kórházban, nem mindenre derült fény). Én annyira lelkiismeretfurdalásos lettem, azt hittem, hogy engem okolnak, rólam hisznek fals dolgokat.
Ezt meg is mondtam a doktornőnek, és ő próbált megnyugtatni, de nem sikerült neki. Végül nem tudom meg lett-e a gyűrű, de összebarátkoztam ezzel a szobatársammal, akinek eltűnt a gyűrűje, és mondta is, hogy ő sohasem okolt engem bármivel is. Nagyon gyanakvó voltam a kórházban, de később is, nem sokat tudtam változtatni rajta.
Volt egy másik alkalommal egy másik szobatársam, akinek valamiért nem volt zoknija, és én örökbe odaadtam az enyémből egy párat, és vele is szintén összebarátkoztunk, együtt mentünk le az udvarra sétálni, amikor megengedték. Egy másik alkalommal csúnyán összevesztem valamelyik szobatársammal, aki épp a mellettem lévő ágyban feküdt, vissza is raktak engem a rosszabb szobába, akkor csak nagy nehezen engedtek haza, visszaestem a betegségembe. Máskor meg voltam olyan rosszul, hogy azonnali injekciót kaptam, hogy valamennyire jobban legyek.
Mindenkinek más-más baja van, nehezen lehet csakúgy összebarátkozni a betegekkel, sok minden történik egy kórházban. Sokan visszaestek, én is sokszor, nehéz ebből a betegségből csakúgy kilábalni. Volt, hogy lementünk az udvarra, leültünk a padra és a kisboltba is elmentünk, meg volt, hogy kiengedtek a városba, vásároltunk, megnéztünk egy-két boltot. Próbáltam jól érezni magam, de ez nem mindig sikerült. Nem véletlenül kerültünk a pszichiátriai osztályra, még az ebédnél is voltak, akik össze tudtak veszni. Általában egy asztalnál mindig az egy szobában lévők ültek együtt, ők ismerték egymást a legjobban. Mindig cseréltünk ennivalót, ki mit szeretett, azt választott a társától. Lehetett tévét nézni, de olyan műsor volt mindig bekapcsolva, ami engem nem érdekelt, volt aki nézte, de sokan a folyosón kiabáltak, volt, aki leszökött az udvarra, illetve onnan hozták vissza a kórterembe. Mindennek mindjárt híre ment, mindent lehetett tudni. Nagyon sok lopás volt, ez főleg az utóbbi években, amikor bent feküdtem a kórházban, mert ekkor már volt mobiltelefon, volt, aki bevitte a laptopját is, de ékszereket is vittek be magukkal a betegek, volt hogy pénztárca is eltűnt, sok minden. Minden szekrénynek volt kulcsa, ezt kellett őriznünk, hogy ne legyen sok lopás, volt, aki direkt erre ment rá. Csak azt vittem be, amiről tudtam, hogy nem sajnálom, ha eltűnik, de a mobiltelefont muszáj volt bevinnem, mert így tudtunk a családdal beszélgetni. Volt, aki az orvosságot nem vette be, az ágya alá szórta, pedig nagyon figyelték este is a gyógyszerosztásnál, hogy megettük-e a saját adagunkat. Én nagyon nehezen vártam mindig, hogy hazajöhessek, két hétig voltam egy-egy alkalommal bent a kórházban, de egy örökkévalóságnak tűnik ez olyankor, amikor máshol van az ember lánya. Nem is jó bent lenni, vigyázni kell magunkra, hogy itthon tudjunk gyógyulni, ha csak egy esély is van rá.
Hallgass meg egy dalt, és vigyázz magadra nagyon! :)
Utolsó kommentek