Idézek a talán leendő könyvemből egy részletet, ami azt mutatja be, hogyan tértem vissza eszméletlen állapotból az életbe. Tanácsom az, hogy figyelj magadra mielőtt túl késő lenne, és fordulj időben orvoshoz. Sok mindent ki lehet bírni, ezt is, amit most olvasni fogsz, hiszen itt vagyok, és most az örömöm a határtalan jókedv, a vidámság. Van, hogy vissza-visszaesek, de tudom már néha tolerálni a betegségemet, tűrni kicsit, mint a kis Vuk tűrte az éhséget. Olvasd szeretettel. :)
Rosszabb mint a pokol, a sokkolás!
Nem mindenki gyógyult a sokkolás hatására jól. Volt akit mikor behoztak a szobába a sokkolás után, rángatózott, kiabált és úgy kellett az ágyhoz kötözni hogy ne essen le. Én csendes beteg voltam, szót fogadtam mindenben, de a sokkot én sem tűrtem jól, igaz mindig általában csak végigaludtam. Kóvályogtam egy ilyen sokkhatás után, de terápiának jó, mert rohamosan gyógyultam.
Először is ki kellett ülnöm a folyosóra és várni kellett nagyon sokáig, amíg meg nem érkezett az orvosnő aki végezte a sokkolást. Rá kellett feküdnöm a rendelőben egy műtős ágyra és megkérdezték, hogy nincs-e protézisem. Kaptam egy altató injekciót és számolni kellett egytől egészen addig ameddig tudtam. Én tízig tudtam számolni, ennyire emlékszem, majd gondolom elaludtam. Azután sokkoltak, de hogyan azt még elmondásokból sem tudom megmondani hogy milyen is lehetett. Amikor végeztek az altatással, bevittek az ágyamra, lefektettek, betakartak és így aludtam jó fél napot. Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, csak ámultam hol is lehetek.
Volt, hogy egy héten egymás után minden nap egyszer kaptam sokkos kezelést, ami elég megterhelő volt, de visszahozott az eszméletlen állapotból az életbe. Aki nehezebben viselte, rugdalózott, kiabált és még olyan is volt, aki nekikezdett verekedni az ápolókkal, nővérekkel, így le kellett kötözni amíg meg nem nyugodott.
Nem tudom, hogy a mai modern világban is alkalmaznak-e sokkterápiát, szükség van-e rá? Nem egy leányálom az biztos, viszont kibírható, csak tönkreteszi az ember szürkeállományát, nem tud már úgy gondolkodni mint régebben. Én már fejben nem is nagyon tudok számolni és a memóriám is alaposan megcsappant, nagyon sokat visszaestem a sokkolás miatt.
Hogy bánom-e? Tulajdonképpen nem volt választásom, biztos a család többi tagjával megbeszélték, miből is áll majd a kezelésem. Velem nem tudatták mert nem is tudtam volna az elején fölfogni mi a jelentése a skizofréniának. A szót sosem hallottam addig, egészséges voltam mint a makk, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egy "biztosíték kicsapódásából" ilyen nagy változás áll be az életemben.
A kórházban elbeszélgettek velem is, a férjemet aki bevitt egy-egy alkalommal kocsival a kórházba, őt is kikérdezték. Tudom, hogy bent a rácsok mögött élni, lenni nagyon rossz dolog. Rácsok voltak az ablakokra szerelve nehogy valakinek eszébe jusson kimászni az ablakon. Volt a fürdőszoba előtt egy kis dohányzó rész, odagyűltek beszélgetni a betegek, vagy a folyosóra lehetett kiülni, vagy a szobában ha összeismerkedtem a többi betegtársammal akkor velük tudtam beszélgetni. Nekem „csak” két hetet kellett egy-egy alkalommal a kórházban feküdnöm, de volt aki fél évet is bent töltött egyfolytában. Én is visszaestem, ekkor visszakerültem a „megfigyeltek szobájába” és kezdődött minden elölről, kaptam az injekciókat, változtattak a gyógyszereken és figyelték hogyan gyógyulok.
________________________
Ne ijedj meg, remélem ma már nem alkalmaznak hasonló terápiákat, ez még harminc évvel ezelőtt volt. Kellett ennyi idő nekem, hogy most jól érezzem magam. Ezen a terápián túl kellett esnem, többször azért én sem vállalnám be.
Küldök egy Mike Oldfield dalt, majd egy ráadásdalt, hogy azért jókedvvel térjél nyugovóra.
Itt van a ráadásdal, legyen szép az álmod. :)
Utolsó kommentek