Elég ijesztő ez a kép, amit választottam, de szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit a stresszről. Miért vagyunk annyira védtelenek, és miért nem tudunk sokszor tenni semmit ellene? Nekem már egy kicsit a "begyemben van" ez a szó, hogy stressz, mert túl sok mindent foglal magában. Van, mikor fel sem veszünk dolgokat, amik felbosszanthatnának, máskor pedig szinte robbanunk már az első pillanatra. Mindent csak akkor lehet igazán jól megérteni, ha a legmélyére nézünk, kikutatjuk, hol is van a baj gyökere, és kihúzzuk a problémánk méregfogát (ha lehet így fogalmazni). Mindenki megijed, ha az orvos azt diagnosztizálja, hogy bizony túl sok stressznek vagyunk kitéve nap mint nap.
Van, mikor igazán elkél a segítő kéz, és jó ha el tudjuk fogadni ilyenkor a segítséget. Nehéz, hiszen mindenki megpróbál saját maga boldogulni az életben, de akármikor közbejöhet olyan szituáció, amit már nem tudunk kezelni. Mit gondolunk olyankor, mikor stresszesek vagyunk? Én nagyon sok helyzetben érzem azt a feszültséget, azt a nyomasztó állapotot, ami szinte leírhatatlan, hiszen van, mikor nem is látszik rajtam esetleg, hogy mennyire szorongó állapotban vagyok. Hogy mikor mit lehet tenni ilyen estetben, az jó kérdés. Mindenesetre csillapítani kell a szorongást, és a nyugalom közeli állapotba kell kicsit kényszeríteni magamat, hogy én is elhiggyem, valójában csak én észlelem a stresszt, másnak az adott helyzet lehet, hogy éppen közömbös. Nem tulajdonít neki különösebb figyelmet, simán elmegy a probléma mellett.
Amiért szerettem volna ha beszélgetünk kicsit erről a fránya stressz érzésről, az, hogy mostanában én kénytelen vagyok olyan helyzetekben részt venni, amiket korábban távolról sem gondoltam volna, hogy ép ésszel kibírom. És tessék! Igaz, hogy nyögve nyelősen, de megyek, csinálom, mert mennem kell, csinálnom kell. Már ahogy a kapuajtón kilépek elönt a víz, mert évek óta szinte csak napokat töltöttem kint a házunkon kívül. Most viszont naponta mennem kell, és megyek, és szeretem, hogy tudok menni, és még pluszban segíteni is tudok. Így hozta a sors, nagyon örülök, hogy így van, mert idővel át fog formálni érzem, és egy cselekvőképesebb emberke lesz belőlem.
Megtehetném, hogy itthon maradok, de szégyellném már magam, hogy ha ilyet tennék. Elfogadom a segítő kezet így az elején, mert jó szolgálatot tesz, és erősödök, nő az önbizalmam, és kitárul közben a világ előttem. Egyre jobban és egyre gyakrabban tudok szembenézni azokkal a feladatokkal, amik felém jönnek, kicsit kifáradok a nap végére, de olyan boldogan fekszem le aludni este, hogy még ringatni sem kell, hogy aludjak. Most kezdem csak elhinni, hogy le lehet győzni ezt a "sárkányt", azt a rossz érzést, ami mindig elfogott minden bejelentés nélkül. Kellett hozzá kis biztatás bevallom, de megérte, mert önmagamat tudom már becsülni, megbecsülni.
A stressz, amitől mindig féltem, lehet, hogy a jó barátom lesz ezután, és kéz a kézben megyünk, mert a világ mindenki elé olyan feladatot tesz, amit meg tudunk oldani. Minden napra egy kicsit. Azután minden nappal egy kicsit többet, de csak annyit, amennyit elbírunk viselni egy nap.
Boldogan küldök neked egy dalt, hallgasd meg, és legyen jó kis napod a holnapi nap is. :)
+ egy ráadásdal csak neked. :)
Utolsó kommentek