Még régebben gyűjtöttem csokorba, hogy vajon mi is akadályozhatott engem a fejlődésben, mi az, amitől nem tudtam kibontakozni kellőképpen? Amikor még sokkal betegebb voltam, mint most érzem magam, a legborzasztóbb az volt, hogy csak feküdtem az ágyon, és nem voltam képes semmit csinálni. Még egy kis mosogatás is megterhelő feladat volt számomra. Így aztán kialakult egyfajta időpocsékolás, elment úgy az időm, hogy semmi érdemlegeset nem tudtam elvégezni egész nap.
Persze ezért kialakult a rendetlenség is az életemben, a napjaim káosszá fejlődtek, és ezért is alakult ki félelem szinte mindentől. Szerintem ezért is híztam meg, ami csak visszafejlődést eredményezett. Nem voltam már jó kondiban, egyre jobban elhatalmasodott a lustaság, az unalom, a nemtörődömség. Gyengültem, mindenhez kétszer akkora erőfeszítés kellett, mint előtte. Ha volt is akaraterőm, ezt azonnyomban el is felejtettem, a kitartásról nem is beszélve, pedig ezekre nagyon szükségem lett volna, hogy összeszedjem magam.
Nem voltak terveim, céljaim egyáltalán, ha valamit szerettem volna, akkor neki kellett gyűrkőznöm a feladatnak, és nagy erőre volt szükségem, hogy bármit is meg tudjak valósítani. A napi programom abból állt, hogy vártam, hogy múljon el a feszültség, a harag, a neheztelés más emberek felé. Mivel nem mozogtam semmit egy idő után, nem is várhattam, hogy felszabaduljanak bizonyos endorfinok a testemben, amiktől jobb kedvem lehetett volna. Totális érdeklődéshiány jellemezte az életemet.
Hiányzott belőlem a kíváncsiság az élet történései iránt, nem érdekelt semmi, csak lézengtem egyik pillanatról a másikig. A lelkesedésnek még csak a szikrája sem volt meg bennem, ami nélkül azért kevéssé boldogultam. Nem tudtam rutint kialakítani az életemben, pedig a jó szokások rávezettek volna egy boldogabb életre. Céltalanul bolyongtam az életem útvesztőjében, nem beszéltem senkivel, amit beszéltem, azok is csak a szükségszerű rövid kérdések és válaszok voltak. Az aktivitásom szintje a béka feneke alatt landolt, és beláthatjuk, hogy cselekvés nélkül semmire sem viszi senki az életében.
Tehetetlennek éreztem magam, olyan kétségbeesetten kerestem a kiutat szorongatott helyzetemből, hogy csak saját magammal voltam elfoglalva, miért is vagyok én ilyen szerencsétlen. Butaságokat kezdtem el csinálni, gyengült a memóriám, nem jártam társaságba, emberek közé, nem tudtam semmiféle változást elfogadni, vendégeket alig-alig tudtam megtűrni a házunkban, így az amúgy is kevés barátom is majdnem elpártolt tőlem.
Rájöttem, hogy használnom kell kezem, lábam, a gondolataimat meg kell tudnom zabolázni, de ez nem volt egy egyszerű feladat. Ha most visszatekintek ezekre a gátló tényezőkre, sokszor elmosolyodom magamon, miért is voltam képtelen bármit is elviselni, ami előremozdíthatta volna az életemet. Sokszor olvasom ezeket a nehezítő helyzeteket, tulajdonságokat, és elhatároztam, többet ilyen rossz állapotba nem engedem, hogy sűllyedjek. A változás csak lassan-lassan jött felém, mindig csak kicsit javítva a napjaimon. Mostmár csak ritkán fog el rosszullét, igaz, akkor nagyon meg kell küzdenem önmagamért. Azért írok le mindig mindent, hogy visszatekintve lássam, hol hibáztam, és milyen fegyvereim lehetnek ezek leküzdésére. Meg okulásul mindenkinek, aki csak olvassa a soraimat, bátorítva a betegeket és erősítve az egészségeseket. Gyűjts annyi erőt mindig magadnak minden napra, hogy egy teljes életet tudj élni. Kerüld ki ezeket a csapdákat, amiket én most felsoroltam, és élj kiegyensúlyozott életet.
Küldök neked egy dalt, hallgasd szívesen. :)
Utolsó kommentek