Azt hiszem, hogy mindenkinek biztonságot ad, amíg élnek a szülei. Amikor elveszítjük az édesanyánkat vagy az édesapánkat, hirtelen elbizonytalanodunk, nem is tudjuk, mitévők legyünk, hogyan éljük ezután az életünket. Magunkra maradunk nagyon is.
Ilyenkor eszünkbe jutnak azok a fáradtságos napok, esték, amiket a szüleink bizony végigéltek, és nekünk is végig kell majd élni. Főleg, ha nekünk is vannak gyermekeink. Adjunk hálát a Jóistennek, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy akár több generáció is együtt tud élni egymás mellett. Talán már ritkaságszámba megy, de élnek még úgy családok, hogy dédi, mama, édesanya és a gyerekek is egy fedél alatt élnek. Mi is így éltünk mikor a gyermekek kicsik voltak még. Nagyon sokat lehet így tanulni egymástól, és a tudás soha nem volt közelebb, mint ilyen életforma mellett. Gyakorlatból el lehetett sajátítani a mindennapi rutint, és ha kevés is volt a kosztpénz, mindig finom étel került az asztalra. Gyúrtuk a tésztát, sütöttük a kenyeret a kemencében, mosókádban mostuk a ruhát mosószappannal. A gyerekek felmásztak a cseresznyefára, onnan csemegéztek. Nem lehet elfelejteni ezt az időszakot, nekem minduntalan az eszembe jut. Ami alaptudásom van, azt mind ekkor sajátítottam el, ekkor tanultam meg főzni, sütni, és gyermeket nevelni is. Egymást segítettük, mikor kinek mire volt szüksége, azt elővarázsoltuk valahonnan. Addig gondolkoztunk, amíg megoldást nem találtunk. Az esti nagy beszélgetések a vacsora körül..., de jó is volt! :) Mindig szóba került egy-két anekdota, mese, élmény. Én ekkor tanultam meg jól mesét hallgatni. Nagymamám, de nagypapám is szeretett mesélni, beszélgetni, mindig kikérdezett, mi is volt az iskolában, mikor még gyermek voltam. Amikor már nagylány lettem, én kérdeztem őt, őket, hogy nekik mi is volt életük legnagyobb élménye. Szerettem segíteni. Mentem biciklivel is, amikor olyan helyzet volt, hogy még külön voltunk, mint nagygeneráció. Megtanultam, hogy közösségben élni jó, és nem unatkoztam én sem, mikor a gyermekeimet kellett terelgetni az iskola felé. Megtanultam, hogy milyen jó piacra járni, alkudozni a szép paradicsomért, sokáig jártam is, és csak onnan vásároltam magunknak. Az idősebbek is rengeteget játszottak a dédunokákkal, sokszor rájuk lehetett bízni őket, amikor még kicsik voltak a gyerekek. Egyszóval szép a többgenerációs családmodell, nekem olyan szép emlékeim vannak innen, hogy sokszor felelevenítem magamnak. Adjunk hálát a Jóistennek, hogy egyre tovább élhetünk, és kialakíthatjuk ezt a családmodellt még ma is, ha szeretnénk.
A család nagy kincs az ember életében. Ha van lehetőségünk, ne bébiszitterre bízzuk a gyermekfelügyeletet. Akinek olyan szerencsés élete van, hogy besegíthet a nagyi, vagy akár a dédi is, fogadjuk el a segítő kezet, és szorosabb kötelék alakul ki a nagyszülők és az unokák között is. Becsüljük meg, hogy családban élhetünk, és ne az legyen az első dolgunk, ha összevesztünk a kedvesünkkel, hogy rögtön elválnak útjaink, inkább figyeljünk arra, hogyan tarthatjuk egyben a családunkat. Van, aki karriert épít, van, aki a sikerre hajt, van, aki pedig családot alapít. Mindennek eljön az ideje. Mindegyikre sor kerülhet, mégsem érzi úgy egy háziasszony, hogy az ő munkája alsóbbrendű. Aki egy többgenerációs családban él, gyakorlatiasabb, eredményesebb az életben, mint aki visszafogottabb életstílust választ magának. Tegyünk egy próbát, ha van rá lehetőségünk, és inkább költözzünk össze, mint szét.
Hallgass meg egy dalt, amit sok szeretettel küldök neked. :)
Utolsó kommentek