"az élet nem mindig habos torta..."

Rájöttem, vagy legalább is azt hiszem, hogy rájöttem, mi vitt engem folyamatosan a rosszullétekbe. Olyan rosszullétekbe, amitől régebben nem tudtam szabadulni sehogy sem.

"...Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat."

Nagyon csúnyán összeszedtem valami nyavalyát. Ilyenkor nyáron, a nagy melegben úgy fáztam, hogy fel kellett öltözzek hosszú ujjú pulóverbe.

A mostani napjaim nem éppen rózsásak, jobb szeretem, ha minden napomat áthatja a szeretet, az örömforrások, a vidám hangulat. Mostanában volt az, hogy kezdtem elveszíteni a lábam alól a talajt. 

Egészen elképesztő fájdalmon tudunk keresztül menni, ha olyan tragédia közelében vagyunk, aminek még a kimenetelét sem tudjuk. A szívünk ketté hasad a szó legszorosabb értelmében.

Milyen sokszor mondjuk, hogy - véletlenül rátaláltam a megoldásra! -, pedig lehet, hogy ez nem kizárólag csak a véletlenek összjátéka. 

Húú, de sokszor mondom mostanában a fenti mondatot! Történt ugyanis, hogy nem is olyan régen kaptam egy okostelefont, hogy haladjak a korral. De az én betegségem bezár néha egy zártabb világba.