Amikor valami fájdalmat okoz nekünk, elkezdünk ehhez a fájdalomhoz ragaszkodni, nem tudunk túljutni rajta. Ezen meditálunk egész nap, minden gondolatunkat csak a fájdalmas sérülések töltik ki.
Elkezdjük elemezni, hogy miért is vagyunk mi ilyen szerencsétlenek, hogy mindig mi kapjuk a pofonokat az élettől? Mindig mi vagyunk a vesztesek és nem tudunk kilábalni ebből a szerencsétlen helyzetből. Amikor valami vagy valaki fájdalmat okoz nekünk, hirtelen villámcsapásszerű szúrást, nyilallást érzünk a szívünk mélyén. A gyomrunk remegni kezd, olyan gyorsan jött ez az érzés, hogy felocsúdni sem volt időnk. Ez az élmény beleivódik az agyunk minden egyes idegsejtjébe, és akárhogyan is igyekszünk, nem tudunk szabadulni tőle, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk. Nálam régebben csak az idő múlása feledtette el valamennyire, ha valamit nagyon a szívemre vettem. Képtelen voltam feldolgozni a fájdalmat, együtt élt velem sok-sok évtizeden keresztül.
Egy beszélgetés vagy egy cselekedet, egy helyzet hozhat minket olyan helyzetbe, hogy hirtelen lebénulunk a kapott fájdalomtól, úgy érezzük, hogy erre nem szolgáltunk rá, mégis rajtunk csattan mindig az ostor. Hiába van neked igazad egy helyzetben, történhetnek érzelmi hullámzások mások részéről is, és a végén csak azt veszed észre, hogy vérig vagy sértve, fáj a szíved, megbántottak, nem vettek emberszámba. A fájdalommal szemben nem sok fegyverünk van, át kell élnünk, kénytelenek vagyunk elviselni, és ha szerencsénk van, fel tudjuk dolgozni, bár ez nem mindig szokott sikerülni. Ezért alakulnak ki veszekedések később, mert mégiscsak van önérzetünk és nem mindig tudjuk elviselni az okozott fájdalmunkat, próbálunk a védekező álláspontunkból megszabadulni, és megpróbáljuk megvédeni magunkat. Sok kapcsolat ment tönkre már emiatt, sok barátság bomlott szét és volt, mikor nagyon is magunkra maradtunk a fájdalmunkkal, amivel nem tudtunk mit kezdeni.
Hogyan is lehetne kilábalni olyan állapotból, amikor vérig sértenek, hogyan is tudnánk elviselni, hogy akárcsak szóval úgy megbántanak, hogy a szívünk hirtelen kettétörik? Teljes képtelenség! Az, hogy végül meg tudunk bocsájtani, az, hogy végül elfelejtjük a sérelmeinket, egyedül a jóságos szívünknek köszönhető. Rá lehet talán nevelni magunkat, hogy edzettebbek legyünk a sérelmek elviselésében, vagy, hogy egyáltalán ne is jusson el a szívünkig a fájdalom érzete, mert olyan természetünk van, ami ezt lehetővé teszi. Sokszor lesz még, amikor fájdalmas dolgokat kell átélnünk. Ilyenkor egy kicsit megadjuk magunkat, de ha végül össze tudjuk szedni magunkat, akkor egyre kevesebb hasonló érzéssel fogunk találkozni. Nincs könnyű dolgunk ilyenkor, sőt, ez a legnehezebb, átélni olyan fájdalmas dolgokat, amiket a szívünk nem enged ki, gyötrődünk, kínlódunk, és tényleg az idő lesz az, ami valamit is halványít ezen.
Hallgass meg egy dalt, és ne hagyd, hogy az érzelmeid tévútra vezessenek! :)
Utolsó kommentek