Szeretem a lovakat, a kis pacikat, mert olyan szélsebesen tudnak száguldani, és azért is szeretem őket, mert szépek, méltóságuk van, és ha a lovas azt szeretné, azt csinálják, amit ő akar. Hogy mi emberek mióta szeretünk száguldani, nem tudom, de már nagyon régóta. Ha nagyon átvitt értelemben gondolkodnék, az egész életünket végigszáguldjuk, főleg a mostani időket figyelembe véve. Jó ez nekünk vagy sem?!
Mit tudunk kamatoztatni abból, hogy végigrohanjuk az egész életünket? Semmit az ég világon! Pedig rengetegszer van az, hogy nem tudunk megállni, körülnézni, megfigyelni a világot, egymást vagy akár önmagunkat. Tegyük félre azokat a biztatásokat, amik mindig a sietség felé vezetnek minket, és ténylegesen álljunk meg, számoljunk tízig, hogy most már másképpen szeretnénk gondolkodni, és végre tudatosítsuk magunkban, hogy minden pillanat számít az életünkben. Vegyük észre azt, ami nyilvánvalóan a szemünk előtt van sokszor, csak nem nézünk fel, nem látjuk azt, amit látnunk kellene, inkább robotolunk, inkább visszavonulunk és inkább vesszük észre azt, ami tulajdonképpen hátráltat minket, és belefutunk a csapdákba.
Jó száguldozni is, ha az ember ért hozzá. Ha egy autót vezetsz, és jóval túlléped a megengedett sebességet, akkor már száguldasz a kocsiddal, de ha értő kezek irányítják ezt az autót, akkor még ilyenkor sem történik baleset. Életünk számos területén találkozhatunk a rohanással, a sietséggel, a kapkodással. De nézd csak a fenti képet! A lovas érti a dolgát, tudja mikor mit kell csinálnia, hogy a ló úgy vágtasson, ahogy azt ő szeretné. Ugyanígy kell nekünk is értenünk életünk irányításához. A lovas tudja, mikor kell meghúznia a gyeplőt, vagy mikor kell jobban kiengednie, mert megtanulta a leckét, gyakorolt a lóval elég sokat, hogy ne legyen bukás a lovastúra vége. Ugyanígy nekünk is állandóan gyakorolnunk kell az élet leckéit, parancsolatait, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor is tudjuk mit kell tennünk.
Szinte végigrohanjuk az egész életünket. Nem ülünk le a diófa alá beszélgetni, üldögélni egy kicsit, hogy kikapcsolódhassunk. Gyorsan felkapkodjuk a diót, ami lehullott, és máris sietünk a következő feladatunkhoz. Pedig milyen jókat lehet beszélgetni a diófa árnyékában! Hozzunk ki egy padot vagy széket az udvarra és nézzünk körül a saját házunk tájékán. Egyből észrevesszük, hogy milyen szépen fújdogál a szellő, olyan jó érzés kerít a hatalmába minket, hogy egyszeriben megváltozik a gondolkodásunk és nem az lesz az első dolgunk, hogy bemegyünk tüsténkedni a házba, hanem hogy mondjuk átgondoljuk az eddigi életünket, és keressük a szépet a környezetünkben. Nem baj, ha szeretünk száguldani, de néha álljunk meg egy szóra és beszélgessünk a szeretteinkkel, vagy csináljunk "énidőt" a magunk számára és törődjünk magunkkal egy kicsit.
Én ilyenkor este szoktam számot vetni az elmúlt napról, mit csináltam jól és miben fogok változni holnapra. A sok rohanás mellé kell egy kis nyugalom, amikor már minden csendes és megpihen. Holnap aztán majd újra száguldozhatunk, ha épp ahhoz van kedvünk. :)
Hallgass meg egy jó kis dalt még mielőtt aludni térsz, és elmélkedj egy kicsit csakúgy mindenen. Meglátod, hogy olyan dolgok jutnak eszedbe majd, amik előreviszik az életed szekerét. Csak álmodozz és elmélkedj, a többit bízd a benned lévő megérzéseidre! :)
Utolsó kommentek