Egy nagyon fontos dologról szeretnék írni neked most, egy olyan fogalomról, amit sokszor a sutba vágunk, mondván mi nem vagyunk képesek gyakorolni. Ez a fogalom a - megbocsátás -, mégpedig legelőször önmagadnak kell tudnod mindenért megbocsátani, csak azután tudsz másoknak is megbocsátani.
Ez hidd el, hogy egy kegyetlen dolog tud lenni, pedig milyen szép szó az, hogy megbocsátás, és engem például nagyon sokszor a padlóra kényszerített az évek alatt. Amikor megbetegedtem, nem is gondoltam, hogy ezzel nekem foglalkoznom kell majd valamikor is. De kellett, és egyre többet és egyre többször kellett foglalkoznom vele, mert ha nem tettem meg, lesüllyedtem a mélypontra, ahonnan alig tudtam visszaevickélni a nagybetűs életbe. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor megbetegedtem, és ki is derült a számomra, hogy milyen alattomos kis betegség rabja vagyok, akkor nagyon dühös lettem az egész világra. Mintha a világ tehetett volna róla, hogy beteg lettem. Ez engem abszolút nem is érdekelt, inkább csak az, hogy jó volt büntetni magamban embereket, mert azt hittem, akkor majd nekem könnyebb lesz a sorsom. De az úgy volt, hogy az ostor mindig rajtam csattant, hiába is próbáltam én szépen élni, nem tudtam a haragtól, a dühtől, a méregtől. Mindenki hibás volt, csak egyedül én nem. Nem is ment a megbocsátás nekem egyáltalán, sőt, először még csak nem is gondoltam, hogy meg kéne valakinek is bocsátanom. Telt az idő és én egyre rosszabbul éreztem magam, nem is érezhettem jól magam teli haraggal a szívemben. De egyszerűen nem voltam képes másképp érezni. Próbáltam mindenféle technikákat, nem jött be semmi. Hallottam én a megbocsátásról épp eleget, mert olvastam a Bibliát, és abban az szerepel, hogy - szeresd felebarátodat, mint tenmagadat -, de ez cseppet sem volt kedvemre, hiszen mindenkit csak okolni tudtam azért mert beteg lettem. El is eresztettem sok-sok éven keresztül a fülem mellett azt, hogy bocsássak meg, úgy éreztem, hogy mindenki tartozik nekem valamivel, mindenki tett azért valami rosszat, hogy én megbetegedjem. Tudom most már, hogy ez rossz felfogás volt, de amikor azt sem tudja az ember, hogy mit is jelent maga a diagnózis, mit takar a betegsége, mit kell tenni azért, hogy elmúljon, akkor más nem jut az eszébe csak az, hogy ez a betegség biztos valamilyen furmányos, csalós-ravasz módon alakulhatott ki nálam. Nagyon-nagyon sokáig éreztem így, és csak most jutottam el addig, hogy már tudok önmagamon is nevetni, tudok úgy nézni önmagamra, hogy ne okoljam saját magamat is azért, hogy beteg lettem. Ez a legutóbbi terápia, amit alkalmazott a doktornő, ez biztosította azokat az érzéseket, amik segítettek abban, hogy meg tudjak bocsátani önmagamnak is, és mindenkinek, akit csak okoltam eddig a betegségemért. Most képzeld el, hogy közel 40 évig úgy éltem, hogy képtelen voltam igazi megbocsátást érezni. Ezért írtam, hogy ez egy kegyetlen dolog volt az én életemben. A másik ilyen dolog a feltétel nélküli szeretet érzése. Ezt is a Bibliában olvastam először, de erre is képtelen voltam idáig. Csak most tudok úgy érezni, hogy mindenkit el tudok fogadni olyannak, amilyen ő valójában, amilyen a természete, akármilyen természete is van valakinek. Ez talán még a megbocsátásnál is keményebb próba elé állított engem. Feltétel nélkül szeretni valakit? Hogyan lehetséges ez? Csakis úgy, hogy ez a két fogalom egymás részei, a megbocsátás és a feltétel nélküli szeretet. Ha meg tudsz bárkinek bocsátani bármiért, akkor már el tudod őt fogadni olyannak, amilyennek a Jóisten teremtette, amilyen az ő saját természete. És ez a feltétel nélküli szeretet, amikor nem kérdőjelezed meg a társad életét, olyannak tudod elfogadni őt, amilyen az alaptermészete, ahogy viselkedik, ahogy beszél, ahogy éli az életét. Amikor már túl vagy ezeken a nehéznek tűnő megpróbáltatásokon, vagyis a saját magadévá tudod tenni a szeretet érzését, akkor egy nagy kő esik le a szívedről, egyszeriben könnyebbé válik az életed, mindig tudsz jókedvet varázsolni az arcodra, és mindennek tudsz már örülni is. De ehhez az kell, hogy megvívd a saját kis csatádat a megbocsátás és szeretet érzésével. Már elmondhatom én is, hogy elértem ezt a szintet, amiről eddig csak ábrándozni tudtam. Tudtam, hogy létezik ez a szint, de képtelen voltam túllépni bizonyos dolgokon, amiket én sérelmesnek tartottam a magam számára. Negyven év kellett hozzá és ez a mostani, illetve az ősszel kezdődött terápia teremtett a számomra egy olyan légkört, amiben már nem érdekelnek a rossz dolgok, már nem nézem sötét szemüvegen keresztül a világot. És ez tartós állapot most az életemben, amit nem hagyok csakúgy a feledés homályába veszni. Megőrzöm magamnak ezeket a szép érzéseket, amiket okoztak nekem, és mélyen a szívemben tárolom őket. Nagyon sokat segített a zeneterápia is, amit most az ősszel kezdtem alkalmazni magamon. Ha jólesett egy dal, ha nem, meghallgattam és hagytam, hadd okozzon akármilyen érzést. Nagyon sokat sírtam ezalatt, de a végén jól jöttem ki belőle, tudtam, hogy szeretem a zenét, a dalokat és tudtam, hogy mindig is jó hatással voltak rám. Épp ezért hagytam, hogy okozzanak bármilyen érzést, én befogadom őket. Sok dal megríkatott, sokat sírtam, mire abbamaradt ez a sírási folyamat és átvette a szerepét a jókedv és az öröm. A másik, hogy írtam és írtam és írtam egyfolytában. Lehet, hogy volt, akinek már az agyára mentem a sok írásommal, de mindenkinek volt szerencsére elég türelme ehhez, és ez az írásterápia legalább olyan jó, mint a zeneterápia, mindent le tudsz írni egy papírra, akármi bánt, akármi nyomaszt, le tudod írni, és ez felszabadít, kijön belőled a sok negatív érzés. Másnap, vagy harmadnap vagy egy hét múlva egészen másképp látod már azt, amit hirtelen felindulásodban írtál. Más nézőpontból tudod nézni, más lesz a hozzáállásod mindenhez. Én most már bármikor tudok jókedvet varázsolni az arcomra. Ha nem jó a kedvem, és van lehetőségem, akkor zenét hallgatok, vagy írok. Persze segítettek a gyógyszerek is ez kétségtelen, de én is kellettem ahhoz, hogy másképpen tudjak gondolkodni. De sikerült, és már tudom, hogy ez megmarad a számomra, és tudom, hogy már senki sem tudja elrontani a kedvemet. Nehéz volt, de minden nehéz, amíg nem látjuk a fényt az alagút végén.
Hallgass meg egy dalt, hallgasd sok szeretettel! és, Sose hagyd, hogy a jókedved elmenjen vándorútra! :)
Utolsó kommentek