"az élet nem mindig habos torta..."

Már sok helyen olvastam arról a hasonlatról, miszerint az autónkat ugye rendszeresen szoktuk szervízbe vinni egy nagy generálra, ahol megjavítják az esetleges hibákat. Viszont a saját testünkkel, lelkünkkel már nem bánunk ilyen jól, elhanyagoljuk, nem törődünk vele kellőképpen. Pedig a szorongás is épp azért tud kialakulni, mert nem tartjuk karban a lelkünket. Ha igyekeznénk egészségesen élni, mindig azt tennénk, ami egészségben tart és a fejlődésünket szolgálja, kikerülhetnénk a szorongás szívszorító érzését.

Emlékszem, hogy régebben láttam a tévében egy műsort, ahol kísérletekkel próbálták bizonyítani, hogy vajon van-e elég akaraterőnk, tudjuk-e fejleszteni az önuralmunkat. A sors kifürkészhetetlen, és addig-addig kerestem, kutattam a magam számára olvasmányokat, könyveket, hogy most a kezemhez jutott és rögtön megrendeltem az áhított könyvet.

Hiába is szeretnénk, hogy mások úgy tegyenek, ahogy azt mi elképzeljük. Mindenki más egyéniség, más adottságokkal, más érzelmekkel, más gondolatokkal. Mi sem szeretjük, ha mások mondják meg mit csináljunk, vagyunk már annyira felnőttek, hogy tudjuk, mikor mit teszünk. De önmagunkon változtatni igenis tudunk, és rá is vagyunk kényszerülve, hogy ezt megtegyük, hiszen sohasem fejlődnénk sehova.

"Nem tudunk egymás nélkül élni." - ezt a mondatot Dr. Bagdy Emőkétől tanultam, akit sok szeretettel ajánlok a figyelmedbe. Már ajánlottam videót Bagdy Emőkétől, akkor az akaraterőről beszélt nekünk.

Van, amikor egyáltalán nincs kedvünk beszélgetni senkivel, mert nagyon magunk alatt vagyunk. De még ilyenkor is hiányozhat az a biztató beszélgetés, ami kimozdít minket letargikus állapotunkból. A kommunikációnak hatalmas ereje van, hatalmas jelentősége van az életünkben. Talán voltál már úgy, hogy mindenkivel meg szeretted volna osztani az örömöd, világgá szeretted volna kiáltani, hogy milyen szép is az élet, milyen fantasztikus napod van. Ez az eset azt hiszem, hogy mindenkivel megtörtént már, szerencsére.

Szeretem William Shakespeare-nek a címben írt mondatát, mert rávilágít, hogy mi magunk dönthetjük el, hogyan is gondolkodunk a körülöttünk lévő világról. Te magad döntöd el, hogy pozitívan vagy esetleg negatívan gondolkodsz. Egy helyzetet az tesz különlegessé, ahogyan mi magunk gondolkodunk róla. Ha véletlenül sérelem ér téged, megtapasztalod ennek a negatív vonzatát, hiszen valószínű, hogy megbántódsz emiatt, és keserű szájízzel gondolsz a történtekre. De ha megvan benned a másképp gondolkozásnak a szikrája, akár úgy is értékelheted az esetet, hogy tanulsz belőle, és felhasználod a további fejlődésedhez.

Nevetni, tréfálkozni, bolondozni azt hisszük, hogy igen egyszerű dolog. Ez így is van, és így is kellene lennie mindig. Csakhogy az élet mindig közbeszól, produkál olyan helyzeteket, amikor is felborul ez a jó ritmus, és a visszájára fordul. Én annak vagyok a mondója, hogy addig nincs semmi baj körülöttünk, amíg mosolyt tudunk csalni az arcunkra.

Minden nap kell tenni valamit az egészségünk érdekében. Vannak olyan dolgok, amik tiltó listán szerepelnek, ezeket jobb ha mellőzzük az életünkből. Helyette valami más, jobb szebb praktikusabb tennivalót kell kitalálnunk. Nálam tiltólistán van például az aggodalmaskodás, nem szabad semmilyen körülmények között belekeverednem olyan helyzetekbe, amik aggodalmaskodást váltanak ki belőlem. Helyette egy vidám és boldog élet megcélzása a feladatom.

Mindenek előtt arra kell felkészülnünk ha betegek vagyunk, hogy feszültséget fogunk érezni. Idegesíteni fog minket az, hogy nem érezzük jól magunkat. Nincs meg az összhang az életünkben, teljes összevisszaságban kell hogy éljünk egy ideig. De csak addig, amíg újra erőnk teljében leszünk majd. Kényelmetlenségeket fogunk tapasztalni, ami a jókedvünket alaposan próbára teszi.

"Ha gyűlölsz valakit, gondold meg, van-e értelme; ha viszont szeretsz valakit, ne gondolkodj azon, hogy van-e értelme." - ezt a mondatot még régebben jegyeztem föl magamnak, és olyankor olvastam, mikor neheztelést éreztem mások iránt. Sokszor nem is sejtjük, hogy milyen ártó gondolatokat sugárzunk önmagunk felé, csak mikor már azt érezzük, hogy dúl bennünk a méreg, akkor kapunk észbe, hogy jobb lenne átértékelni a bennünk lezajló folyamatokat.