Sokat lehetne írni a gondolatok jelentőségéről, nem lehet eleget írni róla ahhoz, hogy kellőképpen meg is becsüljük a gondolatainkat. Van, amikor csak hanyagul kiejtünk pár szót és észre sem vesszük, hogy milyen folyamatokat indítottunk el azzal a pár szóval. Úgyhogy nemcsak az számít, mit gondolsz, hanem az is, mit mondasz.
Hoztam egy dalt neked, és tulajdonképpen magamnak is, még az előző bejegyzéshez szántam ráadásdalnak, de lemaradt, így hallgasd meg ezt most sok-sok szeretettel.
Ha nagyon spirituális gondolkodású lennék, azt kellene mondanom, hogy az én karmám az, hogy mindenkinek, de legfőképpen magamnak meg tudjak bocsájtani. Úgy érzem, hogy egész hátralevő életemben arra kell összpontosítanom, hogy minden ellenérzés nélkül meg tudjak bocsájtani bárkinek, akivel kapcsolatban csak egy kis haragot is érzek. Ez lehetne a küldetésem, ezt kell megtanulnom a betegségem által.
Kár azon aggodalmaskodni, hogy mi lett volna, ha...! (ha épp itthon maradtam volna, ha több figyelmet szenteltem volna egyes dolgoknak, ha lett volna egy kis szerencsém), mert akkor minden másképp alakult volna. Igen! Másképp alakult volna, ez biztos! De nem biztos, hogy nyertél volna abban a bizonyos helyzetben. Kár visszasírni a múltat, ez úgy ahogy volt, már csak emlék, nem lehet semmit visszacsinálni már.
Nincs mindenkinek szüksége mindennapos, mindenórás motivációra, de én nem tartozom közéjük. Nekem kell az a bizonyos jó alapos fenékbebillentés, ami felébreszt csipkerózsikaálmomból. Legjobb, ha én magam veszem észre, hogy mik azok a dolgok, amik serkentenek, amik kizökkentenek egy régi rossz életstílusból. De hogyan is váltsunk új életstílusra?
Egész életem során sok-sok idő telt úgy el, hogy mélyen magányosnak éreztem magam, ez főleg a fiatalabb éveimben volt így. Úgy látszik, ahogy idősödik az ember, úgy jön meg az esze, és úgy látja be, hogy teljesen felesleges aggódni, mérgelődni, haragudni, mert csak önmagamnak ártok vele. Mást úgysem érdekli az én aggodalmam, az én mérgelődésem, az én haragom. Én nekem kell szembenézni velük, ha boldog és kiegyensúlyozott szeretnék lenni.
Szinte minden bejegyzésben írom, hogy ne hagyd elveszni a jókedvedet, nem ér annyit az egész, hogy emésszük magunkat rajta. Sajnos azonban el kell ismerni, hogy nem vagyunk mindig vidámak, néha ránk tör a szomorúság, bánatosak vagyunk, mellőzve érezzük magunkat.
Azt hihetnénk sokszor, hogy az önfegyelem valami nagyon szigorú dolog. Ha nincs kellő önfegyelmünk, lehet, hogy az életünk is nehézkessé válik, mert egyszer csak "eleresztjük" életünk fonalát, a meghatározó dolgok más színben tűnnek fel, és úgy egyébként is, kellő önfegyelem nélkül hiába is próbálunk betartani valamit, nem mindig sikerül.
"A szeretet csodát művel minden nap:
Elgyengíti az erőst és erőssé teszi a gyengét;
Bolondot csinál a bölcsből és bölcset a bolondból;
kegyeli a szenvedélyt,
És elfeledi az értelmet, egyszóval
mindent a feje tetejére állít." (Marguerite de Valois)
Nos, valóban így van. Ezt már csak azért is merem leírni, mert egyrészt tapasztalatból tudom és érzem, másrészt sok minden támasztja ezt alá. Ha azon morfondírozol, hogy a gondolataid irányítják-e az életedet vagy inkább az érzelmeid, rá kell jönnöd, hogy amit érzel, az nagyrészt befolyásolja a további döntéseidet, és lépéseidet is.
Utolsó kommentek