Gyermekkoromban is nagyon szégyenlős voltam. Lehet, hogy ez kihatott a fiatalon megszerzett betegségemre is, mert végképp sosem sikerült megszabadulnom ettől a rossz érzéstől. A mai napig kísért, de valahogyan átalakult egyfajta bűntudattá, hiszen oly sok minden volt amit megtehettem volna még a mai napig is. Valahogyan mindig győzött a gyengébb énem, mégha így leírva elég furcsán hangzik is. Hogyan győzedelmeskedhet az, ami gyengébb? Inkább úgy lehet fogalmazni, hogy megadtam magam mindig a körülményeknek, sodródtam sokszor az árral. Ezen már sokszor gondolkodtam, vajon mi gátolt meg mindig abban, hogy megtegyem, amit meg kellett volna tennem.
Sok perc, sok óra, sok év maradt kihasználatlanul. De ahogy az előzményekben is írtam magamról, csak arra szeretnék fókuszálni ezután, ami csak jót hozhat naponta nekem is, és a kis családomnak is. Minden rossz tulajdonságunkat le lehet győzni, és amikor ez sikerül, a régi rosszat felváltja az új. Visszagondolva a gyermekévekre és a fiatal lány koromra, lehettem volna nagyobb önbizalommal a világ felé. Pl. tudom, hogy nagyon szerettem volna megszerezni a jogosítványt még kb. 18 éves koromban. A KRESZ vizsga sikerült is, már mehettem volna vezetni, de én visszatorpantam, és abbahagytam az egészet, mert nem volt elég önbizalmam. Ha visszaemlékezem, volt több olyan eset is, mikor győzött a butaságom, nem hallgattam az eszemre, vagy még elég önállótlan voltam, és ezek a sérülések amik értek, visszavonhatatlanul nyomot hagytak az életemben. Persze a mai eszemmel, és a tanulságaimmal már nagyon sok mindent másképp csinálnék, épp ezért ma már próbálok tervezni, összehangoltan gondolkodni és cselekedni.
Még most is sokszor vagyok bizonytalan. Ez összezavar. Nem érzem, hogy valaha is gyógyulhatnék önmagam által, mindig rá vagyok kényszerülve a gyógyszerekre. Sosem fog kiderülni, mitől lettem beteg. Lehet, hogy nem is lenne jó ha kiderülne, nem tudom. Mindig visszaesek egy alacsonyabb életszínvonalra, és meg kell tudni várni azt az időt, ami segít újjávarázsolnom magam. Régebben, mikor gyógyultam, éreztem is, hogy gyógyulok, javulok. Most már olyanná alakult a betegségem, hogy erősebb, és több gyógyszer kell, hogy ugyanazt a színvonalat tudjam hozni, mint amit évtizedekkel korábban. Mivel öregszem is, telnek múlnak az évek, egyre inkább kell figyelni az egészségemet.
Ha "az élet nem mindig habos torta...", akkor mit tudunk csinálni, hogy mégis győzzön a vidámság és a jókedv? Mindig, minden egyes napot a maga valóságában kell tudni megélnünk. Ehhez mindig, minden napot újra meg kell terveznünk. Van, mikor még napközben is változtatni kell a terveinken, mert olyan körülmények adódnak, amik ezt megkívánják. Ha valaki csak erre az egyre odafigyel, és megtervezi szinte óráról órára, percről percre a napjait, és tud változtatni is ha kell, akkor lépéselőnyt szerez a többi emberhez képest. Nekem sok előny kell ahhoz, hogy egy bizonyos szinten tudjak élni. Ha még fejlődni is szeretnék, akkor bizony legbelülről is tudnom kell még újat mutatni a világ felé. De erre való maga az élet. Az életünk egy nagy próba. Tudunk-e úgy élni, hogy bele tudjunk illeszkedni a világ körforgásába, és elégedettek tudunk-e lenni önmagunkkal minden este, ha visszaemlékezünk a napi történésekre? Ha szeretnénk jobban élni, mint eddig, szövetséget kell alkotnunk önmagunkkal, önmagunkban, és ha törik ha szakad, mindenképpen tegyük meg azt, amit meg kell tennünk, még akkor is, mikor az ég világon semmi kedvünk nincs hozzá. Ez az önfegyelem. Ezt én most tanultam meg, mert úgy látszik, most volt itt az ideje. Amit már tudunk, azt jól kamatoztassuk, amire pedig szükségünk van, azt sajátítsuk el minél hamarabb, vagyis tanuljunk mindhalálig.
Mivel már nyakunkon a hétvége, küldök egy dalt neked, hallgasd sok szeretettel. :)
Utolsó kommentek