Volt egy időszak az életemben, amikor tényleg bedobtam volna a törülközőt. Csapot - papot hátrahagyva, mindent föladva volt egy döntésem, amit nem engedtem megkérdőjelezni. Minden mindegy volt, teljesen el voltam keseredve. Úgy éreztem, mindenki elhagyott, egymagam vagyok és nincs további segítségem.
Persze ez az érzés is a betegségemből adódott, de ezt én nem tudtam akkor józanul eldönteni, megítélni. Kész voltam mindent hátrahagyni, nem törődtem semmivel és senkivel, csak az elkeseredésemmel tudtam foglalkozni. Most, mikor visszagondolok ilyen idősen és ennyi tapasztalattal a hátam mögött bizony nagy felelőtlenség volt részemről az a gondolkodás, ami akkor, abban az időben jellemzett engem. Nem gondoltam arra, hogy mennyi mindent kaptam már addig is az élettől, nem gondoltam arra, hogy mennyi minden jó és szép várhat még rám ezután, nem gondoltam arra, hogy vannak kötelezettségeim, és nem gondoltam arra, hogy nem csak egyedül élek ebben a világban. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak haragudtam és haragudtam és haragudtam.
Hogy mégis másképp alakult az életem, mint azt én akkor kigondoltam magamnak, nagyban közrejátszott a félelem. Nem tudtam mi vár rám, ha megteszek bizonyos dolgokat. Teljesen bizonytalan és kétségbeesett voltam. El szerettem volna tűnni a világról. Nem tudtam, hogy ha csinálok valamit, annak mi lesz a következménye. Csak azt éreztem, hogy bármit teszek, az nem jó, nem helyes és nem valóságos. Máig nem tudom, hogy végül mi volt az a pont, ami kimozdított ebből a helyzetből. Talán elaludtam és másnap kicsit másképp nézett le rám a jó öreg Nap. Vagy annyira elcsigázott voltam már, hogy nem érdekelt mi is fog történni a következő pillanatban. De végül mégsem csináltam butaságot, volt talán még annyi eszem, hogy az értelmem győzött az érzelmeim felett. Nagyon kell vigyázni az érzelmeinkkel, hogy ne ragadjanak el minket, és ne kerüljünk csapdába.
Sokszor győzedelmeskedett nálam a harag érzése. Dúlt bennem a méreg, mindenkiben csak a rosszat láttam meg, magamat is csak így tudtam megítélni. Talán ez a legveszedelmesebb érzelmünk, a harag. Olyan veszélyes, hogy nem tudod sokszor mit fogsz csinálni a következő pillanatban. Kicsúszhat a szádon olyan mondat, amit még csak meg sem fogalmaztál magadnak, és vérig sérthetsz vele valakit, akit pedig annyira szeretsz. De a tetteid sincsenek biztonságban, képes vagy olyan csúnyán viselkedni másokkal szemben, hogy még magad is csodálkozol később rajta. A gondolataid pedig rémesen el vannak torzulva, minden pillanatban csak azt érzed, hogy ki vagy szolgáltatva a világnak. Ilyenkor nem vagy képes összeszedni magad, pedig titkon azt reméled, hogy mégiscsak sikerül. Ha valaha haragudtál önmagadra csak azért mert létezel, vagy mert csináltál valamit, amit nem kellett volna, elindíthat egy olyan lavinát, egy olyan érzelmi hullámot, amit egyedül nem is vagy képes megállítani. Ha ilyenkor azt hiszed, hogy csak magadra számíthatsz, nincs aki felkaroljon és segítsen neked, akkor még lejjebb kerülhetsz a gödörben. És minél mélyebbre kerülünk, annál nehezebb kilábalni szorongatott helyzetünkből.
Az értelmünket kell segítségül hívni, amikor az érzelmeinkkel vívjuk a csatánkat. Még akkor is támaszkodhatunk a józan eszünkre, ha első látásra úgy tűnik, hogy semmilyen jó vonzata nem lesz a döntésünknek. Az addig megélt életünk a bizonyíték és a garancia arra, hogy biztosan jól fogunk cselekedni, ha az eszünkre hagyatkozunk. Ezért kell minden gondolatunkat ellenőrzés alá vonni. Legalább is egyes esetekben ez a helyes cselekedet.
Nem mindegy, hogy mikor mit teszünk. Nem mindegy, hogy mikor mit gondolunk. Csak az visz a jó út felé, ha ellenőrzés alatt tartjuk az érzelmeinket, és amikor szükség van rá, akkor az értelmünket vesszük elő és úgy cselekszünk, hogy megnyugvást találjunk benne.
Küldök neked egy dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek