Amikor megértettem a kicsi fejemmel, hogy így kell élnem ezután, betegségekkel együtt, talán egy világ omlott össze bennem. Amikor ráeszméltem, hogy gyakorlatilag nincs más választásom, ezt kell elfogadnom, azt hittem, vége mindennek körülöttem. Amikor tudatára ébredtem annak, hogy olyan betegséggel vagyok megáldva, ami lehet, később csak rosszabb és rosszabb lesz, elfogott a keserűség érzése.
Nem tudtam mitévő legyek, nem tudtam mit csináljak, hogy megszabaduljak a betegségtől, és újra olyan kiegyensúlyozott legyek, mint voltam előtte. Talán keveset voltam beteg korábban, és túl fiatalon kaparintott a markába a betegségem, talán ez okozta azt, hogy mit sem sejtettem a sorsom későbbi alakulásáról. Sosem terveztem korábban nagyon előre. Mindig az aznapi hangulatom diktálta mit is fogok csinálni, és ez általában mindig jóérzés volt, mert szerettem élni, sosem volt eszemben, hogy valamin is változtatnom kellene. Amikor valakiben összeomlik az, amiben él, amit szeret, ami kifejezi a stílusát, hirtelen nincs sehová mennie, nincs mibe kapaszkodnia, úgy érzi nincs segítsége, mert becsapták valahol, nem azt kapta, amire számított vagy amit megérdemelt volna. Amikor megértettem, hogy csak egy út létezik, mégpedig a gyógyulás útja, akkor minden erőm elszállt, mert túl gyenge voltam kezdetben ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzam a gyógyulással és azt sem tudtam hogyan is fogjak hozzá. Amikor ráébredtem, hogy egyedül én vagyok az, aki kihúzhat a bajból, olyan egyedül éreztem magam, mint még soha. Nincs mihez nyúlnom, nincs tudásom, ami megkönnyítené a dolgom, nincs semmi más érzés a közelemben, csak a harag, a mellőzöttség, a kiszolgáltatottság. Máig nem tudom, miért nem készítettek fel arra, hogyan kell megküzdenem a betegségemmel, miért nem mondta senki, mit kell tennem annak érdekében, hogy jobban legyek, és ne essek vissza mindig? Amikor ráébredtem, hogy nincs aki foghatja a kezem, nekem kell saját magamat felkarolnom, úgy éreztem, egyedül vagyok a nagyvilágban, illetve ketten vagyunk, én és a betegségem. Hirtelen úgy éreztem, hogy mindenki elengedte a kezem, és szinte beledobtak a mélyvízbe úszni tanulni.
Mit tehettem mást, mint húztam az időt, hátha jobban leszek, és amikor tényleg jobban lettem, azt hittem, meg is gyógyultam. Amikor megértettem, hogy most már ez nem úgy működik, mint működött eddig, nem holmi megfázásról volt szó, amit hamar kihever az ember, akkor megint összeomlott előttem a világ. Gyötrelmes napok voltak ezek a kis "felfedezések", egyik ámulatból a másikba estem, és nem értettem, miért nem tudok meggyógyulni. Mit csinálok rosszul, mit csinálok másképpen, mint ahogy kellene? Nem volt más megoldás, csak az, hogy meg kellett ismernem magam, ki kellett találnom, hogy hogyan is éljek, hogy ne törjek le minden egyes nap. Amikor észrevettem a javulást magamon, akkor csillant fel a remény, hogy talán tudom majd később irányítani a sorsomat saját magam is. De ehhez borzasztó sok idő kellett. Most, hogy jobban vagyok, már nem gyötröm magam, visszagondolva csak azt tudom mondani, hogy nem tudtam volna sehogy kivédeni, hogy lecsapjon rám ez a szörnyű betegség, hirtelen jött, és nem számítottam rá. Lecsapott, mint a hurrikán! Amit tehetek még azért, hogy szebb jövőm legyen, az az, hogy megőrzöm a jókedvemet, és vidám napokat varázsolok magamnak, és azoknak is, akik körülvesznek engem. Úgy próbálok élni, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak. - "Csak az az igazi boldogság, amit a jelenben is annak érzünk." (Annie Ernaux)
Hallgass meg egy dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek