A kérdés az, hogy mit vagy képes elviselni? Egy felhőszakadást? Vagy egy olyan napot, amikor totál ki vagy készülve, és úgy gondolod, hogy nincs több erőd ma már semmihez? Vagy magadra maradsz, mert elveszítetted a házadat? Mi az a határ, ami már meghúzza azt a vonalat, hogy no, innen már nincs kiút, feladom, nincs több ötletem? Hadd legyen aminek lennie kell!
Vajon hol van a tűrésküszöbünk? Régen, nagyon régen, amikor még fiatal voltam, amikor olyan trauma ért, amit nem tudtam kezelni, akkor rögtön elsírtam magam. Ez nagy hátrány volt már akkor is, és talán figyelmeztető jel is a későbbiekre nézve. Nem megyek bele a részletekbe, de annyit már tudsz rólam, hogy én nagyon féltékeny voltam. Szinte kórosan féltékeny. Ezt nem is tudtam egy időben jól kezelni, és amikor a kedvesemről tévesen feltételeztem valamit, máris elszakadt nálam a cérna, és kiborultam. Így visszagondolva, nálam volt egy határ, amin nem tudtam túllépni. Nem tudtam elvonatkoztatni dolgokról, óriási féltékenységet éreztem minden egyes nap. Egy bizonyos határnál nem tudtam többet elviselni, és ezért borultam ki. Nem írom le mit is csináltam ilyenkor, de a vesztes mindenképpen én lettem. Nem tudtam azt mondani, hadd legyen! Nem tudtam elengedni magamtól bizonyos szavakat, kifejezéseket, helyzeteket, szituációkat. Ez párszor megtörtént, és máig nem tudom mitől változtam meg, és miért nem okolok most már mást hülye helyzetekben.
Gondolkozz el ezen a fenti kérdésen! Gondolj bele egy napodba és gondolkozz el azon, vajon ki vagy-e szolgáltatva a szeszélyeidnek, mások szeszélyeinek? Mit tudsz tenni, ha már elszakadt az a bizonyos cérna? Jó esetben lesz egy kis önuralmad és megálljt tudsz parancsolni az érzéseidnek. Ez rendkívül nehéz, ezt rendkívül nehéz kivitelezni. Sőt! Ezekből a helyzetekből lesznek később veszekedések, és más traumák is előjöhetnek. Egy traumával szembesülni pedig irtózatosan rossz érzés, amiből mindig mi járunk rosszul. Teljesen mindegy, hogy egy trauma vagy egy rossz szokásod vezetett el oda, hogy nem tudsz már uralkodni magadon, és lehet, hogy még pofonok is elcsattannak. Később nagyon okosak tudunk lenni. Ezt, meg ezt kellett volna csinálni. De ki tudja előre a helyzetünk végkimenetelét? Ezért borulunk ki, ezért mondunk olyasmiket, amiket már a kimondásuk előtt meg kellett volna bánnunk. Lehet, te egyszerűen tudsz válaszolni a fent írt kérdésre, de a többség azt hiszi, hogy katasztrofálisan rosszul éli az életét. Úgy hiszi, hogy létezik az a határ, aminél többet nem tud dolgozni, létezik egy olyan helyzet, ami kiveri a biztosítékot nála, van az a helyzet, aminél többet nem tud eltűrni, elviselni.
Sokszor írom, hogy - aludj jól! és Ezt nem véletlenül írom, ha nincs meg a kellő pihenés egy napod után, az a bizonyos határvonal, amiről eddig beszéltünk, lejjebb kerül és még annyit sem fogsz tudni tűrni, mint eddig. Lehet nevelgetni magunkat, de van egy alaptermészetünk, amiről nagyon nehezen tudjuk lenevelni magunkat, ha nem vagyunk vele elégedettek.
Most is úgy búcsúzom tőled erre a napra, hogy - Aludj jót! Álmodj szépeket! -, mert ez az alapja annak, hogy másnap kiegyensúlyozott tudj lenni.
Hallgass meg egy dalt, és nyugodtan feszegesd a határaidat, mert mindig többre vagyunk képesek, mint azt előszörre gondoljuk magunkról. :)
Utolsó kommentek