Ahhoz, hogy gyógyulni tudj, legelőször is önmagadhoz kell visszatalálnod, meg kell keresned magadban az örökös kérdéseidre a válaszokat, azokra a kérdésekre, amik foglalkoztatnak és foglalkoztattak amíg beteg vagy, vagy beteg voltál. Én folyamatosan kérdeztem magam mindenféléről, még arról is, amihez talán tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Ezekre a kérdésekre muszáj volt válaszolnom, hogy egy-egy lépéssel mindig előrébb haladjak, még akkor is, ha nagyon fájt, amit hallottam a válaszokból.
Mindig, mindennap megkérdeztem magamtól, hogy én vagyok-e az oka annak, hogy megbetegedtem. Kezdetben mindig úgy feleltem erre a kérdésre, hogy igenis nem én vagyok a hibás, bárkit képes voltam megvádolni azzal, amiért én olyan nagyon rosszul éreztem magam. Nem volt kivétel, még az idegen bácsi, szegény, aki épp akkor jött felém az utcán, még őt is képes voltam okolni a betegségemért, egyszóval mindent és mindenkit. Pedig milyen messze is jártam az igazságtól, azt csak mostanában értettem meg valójában! Nem volt könnyű úgy élni, hogy másokat hibáztattam, mert folyamatos lelkiismeret furdalásom is volt ezért. Szerintem ilyen okok miatt futottam bele később a depresszióba, vagy éppen a pánikbetegségbe és a szociális fóbiába is. Persze, ki tudja? Ezt csak én gondolom, az orvosok lehet, másképp látják az én esetemet. De a lényeg éppen azon van, hogy én hogyan is viszonyulok a saját betegségemhez, mert nekem kellett megérteni, hogy hogyan kerülhettem ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy miért veszítettem el mindig az eszméletemet, azt sem tudtam ki vagyok és pláne nem tudtam, hogyan is fogok kilábalni ebből a szörnyűségből. A totális tehetetlenség lett úrrá rajtam, azt hittem, soha az életben nem fogom megérteni, mi is történt és történik körülöttem. De megértettem, még ha nagy sokára is!
Rájöttem, amiről írtam is korábban, hogy tönkrementek az érzelmeimért felelős agyi idegsejtjeim, és ezért bármikor bármilyen érzelmi hullám úrrá lehetett rajtam, ki voltam téve az életem alakulásának a kényének, kedvének. Rájöttem, hogy meg kell ismernem azokat az érzelmeket, amik hátrányosan alakítják az életemet, és ki kell veséznem, hogy ezek az érzelmek miért okoznak nekem olyan traumát, amit képtelen vagyok kezelni? Miért sírom el magam semmiségeken, miért leszek zavart bizonyos helyzetekben, és miért nem tudom élni úgy az életemet, mint más, egészséges ember? Amíg ezekre nem jöttem rá, addig mindig is visszaestem a béka feneke alá, ami az egészségemet illeti. Szörnyű volt így élni napról napra, sőt, percről percre is. Sosem tudtam mit hoz el a következő pillanat, mert nem tudtam irányítani az életemet. Gyenge voltam fizikailag is és mentálisan is. Elszigetelődtem az emberektől, így magamra maradtam a betegségemmel. Először azt hittem, majd elmúlik magától. De nem így történt. Nem múlt el, még inkább fokozódott az évek során.Gondolhatod, milyen élet volt úgy élni, hogy tudod, a következő perc még rosszabb lesz, mint az előző volt. Semmit sem tudtam előre! De egyszer csak, nem is olyan rég volt, megtört a jég, minden küzdelemmel felhagytam, és hagytam, hogy először az élet irányítsa a sorsomat, nem szóltam bele, de próbáltam azért vigyázni magamra. Másodszor pedig hagytam minden betegségtudatot a francba, és elkezdtem jókedvűen és vidáman élni. Hagytam, hadd tegye mindenki a dolgát, mert azt azért sejtettem, hogy mindenkinek a saját problémája a legfontosabb. Olvasd csak ezt a pár szót erről: - "Sose félj kimondani, amit érzel, mert úgysem érdekli a kutyát se." (PewDiePie) -, szóval, mindenkinek csakis az a legfontosabb, ami őt magát érinti, és hiába is érez együtt veled, te ebből semmit sem tudsz józanul felfogni. - (persze ez csak humor volt, ez az idézet, vedd is úgy!) és! Csak annyit teszek még hozzá: - Ha már tudod magadról, hogy képes vagy változni, akkor gyorsan fogj is bele, mert holnap már késő lesz! :)
Hallgass meg egy dalt, és ébredj szeretettel a szívedben! :)
Utolsó kommentek