Néha olyan gyorsan dühbe tudunk gurulni (szinte a másodperc töredéke alatt), hogy a pillanat, amit ilyenkor átélünk, megváltoztat mindent. Az eddigi jókedvünknek fuccs, nincs már meg, sőt, egy kicsit most úgy is hisszük, hogy nem is fogunk kibékülni a világgal, mert szörnyen mérgesek vagyunk. De mitől jön dühbe valaki, és másvalakit meg hidegen hagy ugyanaz a helyzet? Azt olvastam, hogy ez csupán nézőpont kérdése. Így lenne valóban?
Sok minden függ a vérmérsékletünktől is. Aki nyugodtabban szemléli a világot, őt nem biztos, hogy csakúgy ki lehet hozni a béketűrésből, de aki türelmetlenebb és nyugtalanabb természetű, ő biztosan másképp veszi ugyanazt a nehéz helyzetet. Való igaz, hogyha úgy fogjuk fel a dolgokat amik történnek velünk, hogy ezek csak múló pillanatok, hamar odébbállnak, akkor nem veszünk magunkra mindent, nem ugrunk mindjárt fejest a Dunába, és nem megyünk mindjárt fejjel a falnak. De ha másképp vélekedünk az élet eseményeiről, mint ahogy azt a bölcsek teszik, akkor elképzelhető, hogy gyorsabban kapjuk fel a vizet és hamarabb, könnyebben dühbe tudunk gurulni.
Mivel én is könnyen dühbe jövök, vettem is egy hasonló könyvet, ami a haragról szól, hogy jobban fékezni tudjam a néha elszabaduló indulataimat. Én azt hiszem, hogy az édesapámtól örököltem azt, hogy hamar a szekrény tetejére mászok nagy haragomban, de én már másképp vezetem le, mint ahogy azt ő tette korábban. Én inkább magamba fojtom az indulataimat, sokszor nem is látszik rajtam, hogy forr a vérem, mert megtanultam azt, hogy ne vágjak mindjárt tányérokat a falhoz, vagy ne törjem össze a herendi tányérkészletet, ami ugye azért értékesebb az én dühömnél. Szóval minden nézőpont kérdése. Az is, hogy felhúzod magad hülyeségeken, meg az is, hogy nem tulajdonítasz egy otromba dolognak túl nagy jelentőséget. Érdekes lehet, ha két olyan ember találkozik össze, akik ezt a két végletet képviselik. Vajon a birkatürelmű embernek mennyi nyugalma van ahhoz, hogy a túlzott vérmérséklettel megáldott társával megértesse, hogy nem olyan vészes dologról van szó, mint azt ő képzeli most? És a hirtelen haragú társa vajon tanul-e a jó szóból, át tud váltani egy másik nézőpontra vagy sem? Azt hiszem minden a helyzet fontosságától is függ. Aki nagyon a szívére veszi a dolgokat, hamarabb kikel magából, és fordítva is így van, aki nem veszi a lelkére ugyanazt az esetet, ő meg tudja tartani a kellő mértéket mindenben, és nyugodtan szemléli ugyanazt a szituációt, mert neki fontosabb az összhang az életében és harmonikusabban tud élni, mint aki gyorsan haragos érzéseket táplál egy olyan helyzetben, amikor erre talán semmi szükség nincsen. Ha megfelelő távlatból tudjuk nézni ugyanazt a helyzetet, nyugalmat tudunk találni önmagunkban ahhoz, hogy ne öntsön el a méreg minket, és ne gerjedjünk haragra már az első másodpercben. Az agyunk valahogyan másképpen dolgozik olyankor, amikor haragosak leszünk hirtelen. Képtelenek vagyunk okosan gondolkodni, nem tudjuk felmérni a helyzet súlyosságát, és győznek az érzelmeink, ami lehet nagyon rossz kimenetelű is. Féken tudnánk tartani az indulatainkat, ha belegondolnánk, mi történik, ha maradunk a haragunknál, de képtelen az agyunk ilyenkor másképp gondolkodni, átengedi a vezető szerepet az érzelmeknek. A megoldás mindenképpen a helyes középút lenne, de inkább hajlok arra, hogy egy nyugodt és kiegyensúlyozott ember mindig megtalálja a kellő megoldást mindenre, ezért törekedni kell arra, hogy parancsolni tudjunk az érzelmeinknek, és ugye a nyugalom felé kell terelni a hangulatunkat mindenképpen.
Hallgass meg egy dalt, mert mindjárt átlépünk a holnapba, aludj jót és álmodj szépeket! :)
Utolsó kommentek