Az élet sokszor nem viccel. Mostanában egyre többször gondolok vissza a régebbi életemre, arra, ami még a betegségem előtt volt. Visszaemlékszem a gyermekkoromra, a diákéveimre, a fiatal felnőtt éveimre, és arra is, hogyan idősödőm szépen lassan. Észre kellett, hogy vegyem azokat a pillanatokat, amik sorsfordítók voltak az életemben. Egy-egy apró kis mozzanat megváltoztatja az életünket még akkor is, ha ezt akkor még nemigen vesszük észre.
Egyre többet gondolok a szülői házra, ahonnan indult az én kis életem. Problémáktól mentes szép nevelésben részesültem, öröm volt minden egyes pillanat az életemben. Ha valaki megkérdezte volna ekkor, még fiatal éveimben, hogy szerintem mi lesz belőlem, ha egyszer felnövök, és ha egyszer majd megöregszem, akkor minden gond nélkül azt válaszoltam volna erre a kérdésre, hogy építőmérnök vagy idegenvezető lesz belőlem mindenképpen. Így is terveztem, de az élet sokszor nem viccel, mert pont kettétörte az álmaimat, amiben azért nekem igencsak nagy szerepem volt, ez igaz. Ezért is gondolkodok a régi életemen, hogy vajon miért fordulhatott olyan nagyot velem a világ? Csak oda jutottam, hogy a felnőttéválás, az, hogy mindenben én dönthettem, ez nekem annyi, de annyi szabadságot adott, hogy a végén nem tudtam ezt jól kezelni, ezért is futhattam bele érzelmi káoszokba. Egyszerre rám szakadt a felnőtt élet minden szépsége, de minden gondja is, amit én még azt hiszem, nem tudtam jól kezelni. Anya lettem, és itt is felerősödtek az érzelmi hiányosságok, hiszen én csak szeretni tudtam, minden felelősségvállalás nélkül. Éltem is vidáman az életemet, hűséges és őszinte voltam mindig, szerettem is mindig a kis családomat, és ez nincs másképp most sem. Lehet, egyszerre kaptam sok pofont az életemtől, amikor a betegség elkapott. Ha visszagondolok, most is biztosan így élném végig az életemet, mert amit elértem érzelmileg, azt másképp nem kaptam volna meg, át kellett élnem mindent ahhoz, hogy okosabbá és bölcsebbé tudjak válni.
Az élet sokszor nem viccel. Eléd ad mindent, amire csak szükséged van, neked kell észrevenni ebben a rengeteg információhalmazban azt, ami építőjellegű rád nézve. Neked kell tudni kihámozni a jó dolgokat, és neked kell tudni alkalmazni is azt, amiket kihámoztál a saját részedre. Most már én is tudom, hogy korábban kellett volna észbekapnom, korábban kellett volna okosabbnak lennem ahhoz, hogy ne törje ketté a sors az életemet. De nem tudtam okosabb lenni, amit tanultam, azt mind felhasználtam a fejlődésemre, és ez erre volt elég. Most, ahogy erről gondolkodom, megint csak az jut eszembe, hogy no, akkor most a hátralévő életemben vajon ezt a tudást, amit eddig elértem, hogyan is fogom majd alkalmazni? Jól vagy rosszul? Ki tudja?! Lehet, megint belefutok oktalan dolgokba, amire a személyemnek nincsen szüksége. Hogy ez ne legyen így, vissza kell idéznem a szülői hátteret, a szülői neveltetésemet, eszembe kell, hogy jusson, hogy honnan is indult el az életem. Jól szeretném majd egyszer befejezni az életemet, és ha lesznek is addig buktatók vagy sorsfordító dolgok, észre kell vennem majd mindig, hogy hol tartok szellemi és értelmi, valamint érzelmi szinten ahhoz, hogy okos döntéseket tudjak majd mindig hozni. De amilyen szeleburdi kis természetem van, szinte borítékolható, hogy még nincsen vége a megpróbáltatásoknak, akármennyire is szeretném kivédeni őket. De azt érzem és tudom, hogy biztosan jól és őszintén és hűséggel fogom végigélni az életemet, bármilyen erőpróbát is kell ehhez kiállni. Azt hiszem, hogy ennél jobb és egyszerűbb és tisztább életet nem is tudnék élni. Akármilyen nehéz is sokszor felállni a padlóról, a végeredményért mindenképpen megéri a küzdés maga. A hátralévő életem is ugyanolyan egyszerű és szép és tiszta lesz, mint amilyen valójában vagyok, minden szerénytelenség nélkül mondom ezt magamról. Nem is tudnék másképp élni, és nem is nagyon akarok. Jó vagyok úgy, ahogy vagyok, a többi mind csak erőlködés lenne már a részemről. Azt hiszem ez a mostani nap a hátralévő életem meghatározó napja abban, amiért ezt most így le is írtam. Nem hiszem, hogy másra szükségem lenne, elég lesz az, amit én megtanultam annak idején a szülői házban és amennyit abból tudok hasznosítani a javamra. Köszönöm is az én édes szüleimnek, hogy ami tudás a birtokukban volt, azt mind a rendelkezésemre bocsájtották! Hálával tartozom nekik, és mindenkinek, aki csak segítette az én fejlődésemet. Minden élet szép, és mindenki megtalálhatja benne a saját boldogságát. Van egy szép mondat, amit megőriztem magamnak most: - "Ha virágos az út, ne kérdezd, hová visz!"
Hallgass meg egy dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek