"az élet nem mindig habos torta..."

Már régebben írtam a fogadalmamat a további életemre vonatkozólag. És mit gondolsz, mit tettem? Vártam. Mire? Talán arra, hogy egycsapásra megváltozik körülöttem minden. De nem változik, mert én magam nem teszek érte sokat. Nézem egyre a tv-ben a nagyon-nagyon elhízott emberek életét. A 250 kiló fölöttiek küzdelmét az élettel, saját magukkal, mindenkivel szemben. Nehéz dolguk van. Mindig azt mondom magamban, hogy nem kellett volna ennyire elhízniuk. Aki le tudott fogyni, azon korrekciós bőrplasztikai műtétet kell végrehajtani, mert legalább 10-15 kiló fölös bőrt tudnak az orvosok eltávolítani a lefogyott testről.

Sokat voltam beteg, sokszor esett vissza a betegségem mélypontra, ahonnan újra kellett kezdenem szinte mindig az életemet. Sokszor volt, hogy szinte újra kellett tanulnom beszélni, nem a szó legszorosabb értelmében, de magamban újra kellett fogalmaznom mondatokat, hogy ne sértsek meg valakit véletlenül. A mélypontról nagyon nehezen tudtam visszaevickélni a hétköznapokba. És ahányszor visszaestem, mindig egy vagy több fokkal lejjebb kerültem a gödörben, amiből sokszor azt sem tudtam hogyan mászok ki.

Jön a vihar, jön egy kis lehűlés ebben a rekkenő hőségben. Félek, ha dörög az ég és villámlik. Mégis várom, hiszen új színt hoz az életembe, felélénkülök majd reggelre. Csodás a természet varázsa. Egyik nap még tombol a nyár, másik nap pedig mintha mindent kicseréltek volna. De csak egy kis ideig, amíg újra a Nap veszi át a főszerepet.

Addig rossz, míg készülődik a vihar, ha már benne vagyunk, tudom, hogy egyszer vége lesz, és újra sütni fog a nap. Sok kárt is csinál egy-egy ilyen nyári vihar. Nem mindenki készült föl rá, és van, amikor villámcsapásszerűen hirtelen zúdul le sok eső, és a szél fákat csavar ki a helyéből. Így vihar előtt tudom, hogy egész éjszaka fönt leszek, és várom az eljövetelét. Tudom, hogy a természet hatalmas úr, nincs semmi fegyverünk ellene olyankor, mikor váratlan helyzeteket teremt. Tudom, hogy szükség van rá, mégis megrémíszt a sok dörgés és villámlás.

Régen, mikor még a nagymamáméknál nyaraltam, nagyapámmal mentünk dolgozni a rettentő napsütötte tarlóra, és tudtuk, hogy egész nap kint leszünk a napon. Jött is a vihar, de olyan gyorsan, hogy alig vettük észre. Engem hazaküldött még idejében nagyapám, de hogy ő hogy került haza, nem tudom, de máig az emlékezetemben van ez a nagy vihar. Szerettem a nagyszüleimhez menni, élmény volt segíteni nekik, énekeltem a cseresznyefán, vidáman szedtem a szilvát, kapáltuk a kukoricát, és sok ehhez hasonló vihart éltünk meg, mint ami most is készülődik. Mindig elmondtunk magunkban egy imát, hogy legalább jégeső ne legyen, ne vigye el a termést. És féltünk, amíg el nem vonult a zivatar.

Most is itt ülök, és csak sejtem, mikor fog lecsapni a készülődő vihar. Küldök is gyorsan neked egy dalt, mert még az áram is ki szokott maradni ilyenkor. Hallgasd szeretettel ezt a dalt, és legyél bátrabb, mint most én vagyok. :)

Milyen jó érzés is sikereket feldolgozni. Akármilyen icipici sikerről van is szó, boldogság fog el minket, ha visszaemlékezünk a történtekre. Újra és újra lejátszuk az eseményeket a kezdetektől fogva egészen a végéig. És mindannyiszor boldogsághormonok szabadulnak fel, akárhányszor is emlékezünk. Ezért jó a pozitív gondolkodás. Megtanít minket arra, hogy az élet napos oldalát figyeljük inkább, és mindennel arra törekedjünk, hogy csak ilyen pozitív behatások érjenek minket.

...meg kell küzdenie önmagával. Van, mikor túlfeszítjük a húrt, és többet tervezünk be az életünkbe, mint amire képesek vagyunk. Időben kell észbekapni, nehogy a túl sok feladat felemésszen, és lehet, hogy a saját csapdánkba esünk. Sokszor érezzük, hogy meg tudnánk váltani a világot. Ilyen felfokozott hangulatban, van, mikor túllövünk a célon, és a végén mi magunk sem tudjuk mi helyes és mi helytelen. Ha minden tettünkben meglátjuk annak következményét, látjuk előre, hogy mi is fog történni, az eszünk még idejében kapcsol, és megóv minket a káros behatásoktól. Ha az ember valamit nagyon-nagyon akar, képes bárkivel szembeszállni, érvényesíteni az igazát. És végül eléri, amit akar.

"Csak ritkán vagyunk megelégedve azzal, amink van. Az üzletember szeretné növelni a jövedelmét, a felesége szeretne szebb és drágább függönyöket, a lányuk azon kesereg, hogy nem elég karcsú, a fiuk jobb futballista szeretne lenni. Amíg nincs autónk, mindenáron akarunk egyet. Nem fontos, milyet. Az a fontos, hogy legyen négy kereke és guruljon, ha nyomjuk a gázt. Valamikor egy ötéves tragacsunk volt, és szégyelltünk a szomszéd vadonatúj Fordja mellett parkolni. Vágytunk valami jobbra." - Elégedetlenek vagyunk. - állítja Donald Norfolk Stresszkalauz című könyvében.

Hiába is próbálnánk tagadni, van, amikor nagyon szükségünk van valakire. Kell, hogy mellettünk legyen a kedvesünk, akit forrón szeretünk, kell a segítsége, az, hogy csak úgy ott legyen mellettünk. Nem baj, ha nem szól egy szót sem, elég ha látjuk őt, érezzük a jelenlétét. Már az, hogy itt van mellettünk, azt jelzi, hogy fontosak vagyunk a számára, és nekünk most épp az kell, hogy valaki bátorítson, fogja a kezünket, velünk legyen jóban, rosszban, épp úgy, mint mikor az ifjú pár megfogadja, hogy holtomiglan, holtodiglan együtt lesznek.

A pozitívabb énkép kialakítása nem mindig könnyű. Előfordul, hogy már feszültebben ébredünk fel, és ez kisugárzik az egész napunkra. Persze csak ha hagyjuk. Mindig van valami, ami elronthatja a kedvünket. Nekünk kell ébernek lennünk, és fülöncsípni azokat az érzéseket, amik rombolnak. Mindig az érzelmeinkben kell keresni a megoldás kulcsát is, hiszen már az arcunk is elárulja mindjárt ha megbántódunk, nem tudunk kellőképpen viszonyulni a napi dolgainkhoz. Fel kell hagyni minden káros tényezővel, azokkal, amik csak kárunkra vannak.

Elég jól tudok vigyázni már magamra. Amikor úgy érzem, hogy kezd visszatérni a betegségem, várok. Azt már tudom, hogy idővel minden rossz elmúlik, vagy gyengül az ereje, és helyébe nem léphet más, mint a jobb érzés, ami egyre erősödik, és ezt a helyzetet kell tudnom kihasználni. Ilyenkor kell lépnem egyet előre, sohasem visszanézve kell haladnom előre az utamon. Ezt a jó érzést kell erősíteni, és a türelem mindig meghozza a gyümölcsét.

Stephanie Spindler Tanuljunk meg élni című könyvéből idézek egy kicsit. Már régebben olvastam a könyvet, és akkor írtam ki magamnak a következő mondatokat, mert nagyon féltem az emberektől. Sokszor elolvastam, és sokat is tanultam a sorokból. Figyeljünk magunkra, figyeljük meg milyen is a viselkedésünk, és ha nincs kellő összhangban a világgal, rögtön változtassunk. Olvasd figyelmesen az alábbi mondatokat: