Velem is megtörténhet?!

Ez egy vékony kis "könyvecske", még annak is alig-alig mondható, csak akkor olvasd el, ha több időd van rá. Betegségem története dióhéjban és lehetőségek a túlélésre. Tanulj az én betegségemből! Akár egészséges vagy akár beteg, mindig van lehetőséged egy ragyogó életre. Élj vele! :)

Tartalomjegyzék:

Előszó

1. Fejezet - Amikor még egészséges voltam
2. Fejezet - Gyógyszertúladagolás
3. Fejezet - És jött az a szörnyű éjszaka
4. Fejezet - Milyen az élet a kórházban?
5. Fejezet - Küzdelem a skizofréniával
6. Fejezet - Nézz farkasszemet a betegségeddel!
7. Fejezet - A mozgás gyógyító ereje
8. Fejezet - Hogyan kezdtem gyógyulni?
9. Fejezet - Pánikbetegséggel hogyan lehet élni?
10. Fejezet - Hogyan lehet elviselni a betegséget?

Utószó

Előszó

Rég volt már mikor az iskolapadot otthagytam a gimiben és jókedvűen, felszabadultan kiáltottam fel: leérettségiztem! Tovább szerettem volna tanulni, de a szóbeli felvételire már nem mertem elmenni. Dolgozni mentem, amíg újra próbálkoztam az egyetemmel, de szintén itthon ragadtam mikor arra került volna a sor, hogy szóbeli vizsgára kéne menni. Alapvetően a matekot, a fizikát és az angol nyelvet kedveltem.

Férjemet egy diszkóban ismertem meg. Nekem ő volt az, akibe első látásra beleszerettem. Most is rajongással szerelemmel szeretem, és nem tudnék nélküle élni. Megszületett a kislányunk, majd három év múlva a kisfiunk is. Ők voltak a mindenem, a férjemmel egyetemben boldogan éltünk.

A megyei újság egy hirdetését olvasva jelentkeztem bedolgozónak. Megtanultam a varrást édesanyámtól, ő sokat segített a gyerekek nevelésében is, meg a varrásban is. Addig varrtam, míg rokkantnyugdíjra nem kényszerültem a betegségem miatt. Még most is sajnálom, hogy akkor nem volt merszem elmenni a felvételire, pedig édesanyám még szabadságot is kivett, hogy velem jöjjön Pestre.

Ma már gyógyítani szeretnék. Meg szeretném tanulni a talpmasszázst, mert hiszek a gyógyító erejében. Hogy hogyan jutottam el az érettségitől a talpmasszázsig, erről szól ez a könyv. Szól egészségről, betegségről, rettegésről, gyógyulásról és még sok minden másról. Azért írom ezt a könyvet, hogy aki beteg - az gyógyuljon, aki egészséges - az is maradjon. Megjártam a poklot, fiatalon lettem beteg, még alig voltam több mint 26 éves. Sok mindent átéltem, gyötrődtem, kínlódtam, később próbáltam gyógyulni, visszaestem, kórházat jártam többször is. Most sem vagyok gyógyult beteg, de jóval jobb életet élek, mint régebben.

1995-ben éreztem először azt, hogy átjárja a testemet a nyugalom egy pillanatra, hogy azután cserben hagyjon, és próbálkozzak újra.

A betegség ami engem kínoz még most is, az a skizofrénia. Ez az alapbetegségem, de közben kialakult a depresszió is, több fóbia és a pánikbetegség is. Azért ragadtam tollat, hogy megírjam, hogyan lehet együtt élni ezekkel a betegségekkel, hogyan alakult ki és hogyan lehet gyógyulni. Olvashatsz jóról, rosszról, feszültségről és határtalan jókedvről is. Tanulj az én betegségemből!

Olvasd el ezt a könyvet egyszer vagy többször is egymás után ha van kedved hozzá, mert lehet, hogy csak akkor tudod jobban a magadévá tenni a leírtakat. Olvasd megértéssel és figyelmesen, mert a sorok között megleled a gyógyuláshoz vezető apró lépéseket is talán.

Jó egészséget kívánok neked, és ha beteg vagy, soha ne add fel a reményt a gyógyulásra! :)

1. Fejezet - Amikor még egészséges voltam (1. fejezet)

Az érettségi és a vele járó szabadság, a felnőtté válás sok lányt megbolondít. Jókedvem határtalan volt, madarat lehetett velem fogatni, éltem a 18 évesek vidám életét. Táncolni jártunk a lányokkal esténként és örültem, hogy nem kellett este tízre hazamennem, enyém volt a világ. Nem is gondoltam én sohasem betegségre, csak influenzás voltam, de csak nagy ritkán, abból is hamar kigyógyultam mindig. Fiatal voltam, életvidám, tele jókedvvel, nappal dolgoztam, segítettem a házimunkában édesanyámnak, még főzni is tanulgattam.

Szerettem élni, szerettem a világot ahová születtem és mosolygós, jókedélyű vidám lány voltam, aki mindenben benne volt, szeretett hülyéskedni, viccelődni, szerette a társaságot, és úgy éltem, mint a velem egykorúak. Szerettem utazni, voltam még gimis koromban többször a Balatonon, társadalmi munkát lehetett vállalni a fiataloknak, nem kaptunk pénzt, csak jót szórakoztunk. Kéthetes turnusok voltak, ahová csak be tudtuk írni magunkat, minden évben mindenhová mentünk.

Érettségi után a barátnőmmel bejártuk egész Lengyelországot, volt hogy megbüntettek, volt hogy elvették ahol aludtunk majdnem minden pénzünket. Voltunk a tengerparton, ahol az egyik városban koncertet is hallottunk az egyik akkor menő együttestől. Aludtunk Varsóban a pályaudvaron, ahol reggel porszívó zajára ébredtünk, nekünk ez nagy újdonság volt. Ettünk fagyit, ismerkedtünk magyar fiatalokkal és volt, hogy egy szerzetesrend megvendégelt minket vacsorával, nagyon barátságosak voltak. Sokat utaztam akkoriban, minden évben mentünk valamelyik építőtáborba dolgozni.

Leérettségiztem, és ősszel már dolgoztam is.

1. Fejezet - Gyógyszertúladagolás (2. fejezet)

Azt az estét mikor egyszer összevesztünk leendő férjemmel, azt nagyon szeretném meg nem történtté tenni, de sajnos már nem lehet. Valamin összevesztünk, és nekem egész éjszaka (éjszakás voltam a munkahelyemen), azon járt az eszem, hogyan tudnám a kedvesemnek megmutatni, hogy bizony én kész vagyok érte meghalni. Sírtam egész éjjel. Reggel mikor véget ért a műszak, vettem két deci rumot és hazamentem. A férjem dolgozott akkor mikor megtörtént a tragédia. Én azt hittem, hogy mivel összevesztünk, örökre elveszítettem őt és teljesen kétségbe voltam esve.

Beszedtem egy csomó orvosságot, rá megittam a két deci rumot, majd elvesztettem az eszméletemet. Csak a kórházban tértem magamhoz, ott is csak pár nap múlva kezdett tisztulni az agyam, mert gyomormosást csináltak, és biztos sok rossz gyógyszert vettem be, mert nagyon lassan tisztult ki a fejem. Csak úgy engedtek haza a kórházból, hogy alá kellett írni, többé öngyilkossági kísérletet nem követek el. Jött egy pszichiáternő, aki kivizsgált. Azt mondta, hogy hazamehetek. Meg is gyógyultam, a gyerekek is a később bekövetkező betegségem előtt születtek.

Olyan gyorsan nyertem vissza a régi humoros és mosolygós lány énemet, semmi jel nem utalt arra, hogy talán ez a gyógyszertúladagolás is már megrendítette az alapot, azt a szilárd alapot, amit a szüleimtől tanultam. Az önállóságom visszatért, a jókedvem is és boldogan éltünk. Nem jelentett gondot most felállni a padlóról, szinte figyelembe sem vettem, hogy volt nekem egy gyomormosásom. Már akkor pszichológushoz kellett volna mennem, de legalább a háziorvoshoz minimum.

Élveztük az életet, amikor nem kellett nagyon, sosem voltunk otthon, főleg este mentünk szórakozni. Ez addig jó is volt, mígnem egyszer gyanús hangokat kezdtem hallani, de nem törődtem vele, mert elmúlt és jó ideig vissza sem tért. Máig bánom amit tettem, de sajnos vissza nem lehet csinálni semmit. Sőt! Mint ki fog derülni nem is tanultam a hibámból. Makacs és nagyon hamar sértődő lettem és vagyok a mai napig is.

Szülés utáni depresszió

Senki nem mondta nekem azelőtt, hogy létezik szülés utáni depresszió. Lehet, hogy csak én hívom így, de mikor az egyik és a másik gyermekemet is megszültem, én bizony csak sírni tudtam, de nem az örömtől, hanem a fájdalomtól, a lelki fájdalomtól. Mindenki mondta, hogy hagyjam abba a sírást, mert nem tudom szoptatni a gyereket. Én csak sírtam, zokogtam és nem lehetett semmivel jókedvre deríteni. Nagyon el voltam keseredve. Egyedül éreztem magam abban a nagy kórházban, de nagyon egyedül. Senki nem tudott felvidítani. Otthon sem volt jobb, kialakult egyfajta gyanakvás mindenkivel szemben. Tudom, hogy már akkor orvosi segítséget kellett volna kérnem, de én azt hittem, hogy csak sírok és ezzel el volt intézve minden. Még most is hatalmába kerít az érzés ha rágondolok.

Később kicsit enyhült a helyzet és én azt hittem, hogy minden rendben és egészséges vagyok. Később egyre labilisabb lettem, de én ezt akkor nem éreztem, pedig előjelei voltak, hogy valami komoly baj készülődik. Ahogy varrtam és szólt a tv, én kezdtem bizonyos hangokat hallani, ami nem a tv-ből szólt. Nem mertem szólni senkinek, vártam hogy elmúlik. El is múlt, csak időszakosan tért mindig vissza, de mindig el is múlt ez az érzés. Egyszer boltba mentem és ott is úgy éreztem, hogy valamilyen gyanús hangot hallok, mintha beszélnének körülöttem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert eddig mindig elmúlt egy idő után a rossz érzés. Viszont már nem volt meg az a magabiztosságom ami jellemzett előtte engem. Nem voltam már olyan határozott, szinte csak feküdtem az ágyban és örültem, hogy magam vagyok otthon.

Később egyre rosszabbá alakult a helyzet. Felkeltem, de már nem úgy mint szoktam, tele bizonytalansággal és azt sem tudtam, hogy amit az ablakon kívül látok az valóság vagy sem. A család vett nyugtatót, hogy megnyugodjak, de én rám hatástalan volt. Még ekkor sem kerültem orvoshoz, senki nem vitt el, én meg már azt sem tudtam, hogy szédülök-e vagy látomásaim vannak. Így teltek a napok egymás után mígnem bekövetkezett a tragikus éjszaka.

1. Fejezet - És jött az a szörnyű éjszaka (3. fejezet)

Arra emlékszem csak, hogy 1986 tele volt, nagy hó volt odakint, már aludni tértünk a férjemmel, csend volt én félálomban voltam és egyszer csak egy hatalmas villámcsapásszerű érzés keltett fel. Felriadtam és rögtön a következő percben fel-alá járkáltam otthon. Ehhez hasonló érzésem még nem volt. Féltem, rettegtem, csak mászkáltam és nem találtam megnyugvást. Édesanyámhoz mentem, benne bíztam meg a legjobban, de ő is csak azt látta, hogy zavart vagyok, nem tudok megnyugodni és ő sem tudott rajtam segíteni. Csak járkáltam össze-vissza a lakásban és már azt sem tudtam mi történik körülöttem.

Később kiderült, hogy a biztosítékot csapta ki valami és nem is volt áram azt hiszem egy ideig. Viszont ezzel nem szűnt meg a rosszullétem, épp ellenkezőleg, hatalmas hallgatásba burkolóztam. Így kezdődött a betegségem, ugyanis azóta már soha többé nem jöttem teljesen rendbe.

Sosem derült ki mi okozta a skizofréniámat. Gyógyíthatatlan, kegyetlen betegség.

Túlérzékenység alakult ki nálam és hatalmasfokú bizonytalanságérzet. Nem bíztam meg senkiben, és akkor még nem sejtettem milyen kegyetlen betegséggel van dolgom. Senki nem mondott semmit a kórházban milyen szörnyű betegségem van, majd később otthon olvastam a zárójelentésben a szót, hogy a diagnózis: - skizofrénia.

Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen szó, kérdezősködni kezdtem, de senki nem mondott semmit. Majd amikor már elég bátor voltam hozzá, akkor kutattam, kerestem rá a skizofrénia szóra. Én akkor teljesen elkeseredtem és még akkor sem tudtam a teljes igazságot, hogy ez gyógyíthatatlan betegség. Sőt! Ami a legrosszabb az, hogy ez egy romló állapot, idővel sokkal rosszabb állapot alakul ki és az sincs kizárva, hogy az ember elveszítheti teljesen a tudatát. Így már nem csodálkozom azon, hogy többször is vettem be altatót később, nem akartam teljesen megbolondulni, teljesen kiszolgáltatott lenni.

Mivel addig mindig jókedvű vidám lány voltam, így nem tudtam, hogy mi történt akkor éjjel, de ez a nap megváltoztatta az életemet. Senki nem tudta a családban mi is a bajom, miért járkálok össze-vissza a lakásban. Több nap telt el így és később valamennyire elmúlt a zavartság. Nem tudtam megmondani mi történt velem és azt sem, hogy a következő pillanatban mi fog történni.

Férjem hívta az ügyeletet a helyi kórházból és az orvos adott injekciót, de hogy nem reagáltam már a beszédre, nem kommunikáltam, rögtön hívta a mentőt és bekerültem a kórházba. Két hétig tartottak bent, de közben többször elektrosokk kezelést kaptam.

Rosszabb mint a pokol, a sokkolás!

Nem mindenki gyógyult a sokkolás hatására jól. Volt akit mikor behoztak a szobába a sokkolás után, rángatózott, kiabált és úgy kellett az ágyhoz kötözni hogy ne essen le. Én csendes beteg voltam, szót fogadtam mindenben, de a sokkot én sem tűrtem jól, igaz mindig általában csak végig aludtam. Kóvályogtam egy ilyen sokkhatás után, de terápiának jó, mert rohamosan gyógyultam.

Előszöris ki kellett ülnöm a folyósóra és várni kellett nagyon sokáig, amíg meg nem érkezett az orvosnő aki végezte a sokkolást. Rá kellett feküdnöm a rendelőben egy műtős ágyra és megkérdezték, hogy nincs-e protézisem. Kaptam egy altató injekciót és számolni kellett egytől egészen addig ameddig tudtam. Én tízig tudtam számolni, ennyire emlékszem, majd gondolom elaludtam. Azután sokkoltak, de hogyan azt még elmondásokból sem tudom megmondani hogy milyen is lehetett. Amikor végeztek az altatással, bevittek az ágyamra, lefektettek, betakartak és így aludtam jó fél napot. Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, csak ámultam hol is lehetek.

Volt, hogy egy héten egymás után minden nap egyszer kaptam sokkos kezelést, ami elég megterhelő volt, de visszahozott az eszméletlen állapotból az életbe. Aki nehezebben viselte, az rugdalózott, kiabált és még olyan is volt, aki nekikezdett verekedni az ápolókkal, nővérekkel, így le kellett kötözni amíg meg nem nyugodott.

Nem tudom, hogy a mai modern világban is alkalmaznak-e sokkterápiát, szükség van-e rá? Nem egy leányálom az biztos, viszont kibírható, csak tönkreteszi az ember szürkeállományát, nem tud már úgy gondolkodni mint régebben. Én már fejben nem is nagyon tudok számolni és a memóriám is alaposan megcsappant, nagyon sokat visszaestem a sokkolás miatt.

Hogy bánom-e? Tulajdonképpen nem volt választásom, biztos a család többi tagjával megbeszélték, miből is áll majd a kezelésem. Velem nem tudatták, mert nem is tudtam volna az elején fölfogni mi a jelentése a skizofréniának. A szót sosem hallottam addig, egészséges voltam mint a makk és álmomban sem gondoltam volna, hogy egy "biztosíték kicsapódásából" ilyen nagy változás áll be az életemben.

Elbeszélgettek velem is, a férjemet aki bevitt egy-egy alkalommal a kórházba, őt is kikérdezték. Tudom, hogy bent a rácsok mögött élni, lenni nagyon rossz dolog. Rácsok voltak az ablakokra szerelve nehogy valakinek eszébe jusson kimászni az ablakon. Volt a fürdőszoba előtt egy kis dohányzó rész, odagyűltek beszélgetni a betegek vagy a folyósóra lehetett kiülni vagy a szobában ha összeismerkedtem a többi betegtársammal, akkor velük tudtam beszélgetni. Nekem "csak" két hetet kellett egy-egy alkalommal a kórházban feküdnöm, de volt aki fél évet is bent töltött egyfolytában. Én is visszaestem, ekkor visszakerültem a "megfigyeltek szobájába" és kezdődött minden elölről, kaptam az injekciókat, változtattak a gyógyszereken és figyelték hogyan gyógyulok.

A megfigyelő szobában

Én legelőször a "megfigyelő szobába " kerültem, mindent le kellett adni, semmi nem maradhatott nálunk. Ezeket mind elzárták és ha valamire szükség volt, kérni kellett a nővérektől. Először az új és a rosszabb betegek bent ettek a szobában, a többiek kint az asztaloknál kint a folyósón.

Én nagyon sokáig nem tudtam mi történik körülöttem, először nehezen jött vissza a tudatom, ugyanis mentő szállított be első alkalommal a kórházba, mert elvesztettem az eszméletemet. Később magamhoz tértem és szégyelltem magam, hogy éppen itt vagyok a pszichiátrián, de örültem hogy jól reagáltam általában a gyógyszerekre. Időben kell orvoshoz fordulni ne történjen hasonló tragédia.

Voltak a kórházban hasonló betegek akik dolgozhattak. Ők már "bentlakásosak" voltak, ott aludtak a kórházban, de felmoshatták a folyósót, bevásárolhattak azok, akiknek ezt megengedték.

A tébolyda

Volt egy rettegett szoba. Én csak úgy hívtam magamban, hogy az a szoba maga a tébolyda. Ott azok a betegek voltak, akik a legrosszabb állapotban voltak, sosem engedték ki őket. Nem is mehetett oda be senki beteg, de csak azok a nővérek mehettek, akikre rá volt bízva az ellátásuk. Onnan furcsa kiabálások hallatszottak néha, de rendszerint csend volt, nyugalom. Azóta is mindig könyörgöm a jó Istenhez, hogy ne romoljon az állapotom annyira, hogy esetleg oda, abba a szobába kerüljek, oda a tébolydába. Azt állította a többi beteg, hogy ebben a szobában mindenkinek az ágya rácsokkal van elválasztva, hogy ne tegyenek egymásban kárt. Ezek a betegek sohasem jöhettek ki, sohasem engedték őket haza, mindig csak abban a rettegett szobában feküdtek éjjel, nappal.

Nekem nem sok mindent engedtek meg az ápolónők, nem lehetett még az udvarra sem lemennem, mert olyan beteg voltam. Később, a második héten már boltba, sétálni leengedtek, aminek nagyon megörültem.

Voltak olyan "megállapodott" betegek, akik egy bizonyos szinten éltek és rájuk lehetett bízni bizonyos dolgokat, például összeszedték a lecserélt ágyneműt és a betegek helyett ők vitték a szennyestartóba.

Mindennek megvolt ezen az osztályon a maga rendje. Csak az igazgató úr engedhetett haza valakit, akkor is csak adaptációs szabadságra. Amikor vizit volt nagyon csendben kellett várni. Nagyvizitnél jött az igazgató úr és akkor mondta meg, hogy ki mehet haza és kinek kell maradnia még.

A szobák jelentősége

A kórházban a második emeletre kerültem, a pszichiátriai osztályra, de először még tájékozódni sem tudtam. Ahogy beléptünk hosszú folyósó tárult elénk. Jobb oldalról voltak a szobák. Később derült ki, hogy mindegyik szobának külön jelentősége van, attól függően tették a betegeket egyik vagy másik szobába hogy milyen állapotban voltak.

1.- Volt egy zárt szoba ahová senkinek nem volt szabad belépni, a gondozók közül is csak azoknak akik hozzáértők voltak. Itt feküdtek a nagyon súlyos betegek, sohasem láttuk őket mert be volt zárva az ajtó kulcsra mindig. Ez volt a folyósón a rendelőhöz közeli első szoba, ez volt a tébolyda.

2.- A második szobába kerültem én, mert amikor beszállítottak eszméletlen voltam. Később magamhoz tértem, a megfigyelős szobába vittek mert megbízhatatlan beteg voltam, nem beszélgettem senkivel, így nem tudták az orvosok sem hogyan reagálok bizonyos esetekre. Itt nagyon figyeltek a betegekre, volt akinek innen sem lehetett kimenni a folyósóra egy ideig, amíg jobban nem lett. Körölbelük 10-12 személyes volt ez a szoba, később jöttem rá, hogyha mindent betartok amit mondanak, hamarabb kiengednek ebből a szobából is. Ez volt a megfigyelő szoba.

3.- A harmadik szoba volt az a szoba ahová a visszaeső betegeket tették, vagy azokat akik félig-meddig jól voltak, lehetett velük kommunikálni, beszélgetni. Volt olyan év mikor egyből ebbe a szobába kerültem. Innen lehetett tovább menni a negyedik egyben a legjobb szobába, mert innen engedtek haza leghamarabb. A harmadik szoba volt a visszaeső szoba.

4.- Itt voltak olyan betegek, akik időpontra jöttek, vagyis kivizsgálásra küldték őket. Innen sem lehetett egykönnyen hazajutni, de nagy esély volt rá. Itt már tudtam arra figyelni, hogy a kórház folyósóján szólt a rádió, általában zene szólt, így könnyebben telt az idő, nem volt annyira egyhangú a kórházi osztály. Ez volt a hazamenős szoba.

Reggelente lehetett tornázni, jött egy nővér és 10-15 percet tornáztunk. Én már amikor jobban voltam, mindenben benne voltam, minden programban, hogy teljen az idő. Az volt a baj, hogy mindenkinek megvolt a saját problémája, betegsége és ugye nem nagyon beszélt senki róla szívesen. Ezért nem lehetett tudni kinek mi a baja, ki miért van itt és nem lehetett tudni, hogy amit mond az a betegségéből fakadóan szól belőle vagy sem. Nem is nagyon barátkoztam meg senkivel, én nagyon magamba forduló voltam és inkább nem beszéltem semmiről, legalábbis az első alkalommal.

Később kontrollra kellett járnom és kb. fél év múlva úgy éreztem, hogy meggyógyultam. Viszont a gyógyszereket továbbra is szedni kellett volna, de én még a kontrollra sem mentem el. Nagy hiba volt. Remekül éreztem magam, de amikor eltelt egy év, újra visszaestem és szintén a pszichiátriai osztályon kötöttem ki. Szintén sokkoltak jó párszor és ezt "eljátszottam" 1989-ig, addig minden évben bevittek a kórházba, mindig sokkoltak (még szerencse, hogy maradt valamennyi szürkeállományom). Nem nagyon tanultam a hibámból, fiatal voltam, két kisgyerekkel és férjemmel boldogan éltünk. Felhívták a figyelmemet ha nem járok kontrollra, akkor mindig visszazuhanok a skizofréniába, mert ilyenné alakult a betegségem.

A rossz az én betegségemben, hogy sorozatosan visszazuhanok egy nagyon rossz állapotba, teljesen megváltozik a tudatom és mindenkit csak gyanúsítok magamban, mondani viszont nem mondok semmit, mint akinek bekötötték a száját, olyanná válok.

Szinte mindig hétvégén jött a rosszullétem amikor csak ügyelet van, és az én városomban nem is fogadtak, át kellett menni a szomszéd város pszichiátriai osztályára. Először a "megfigyeltek" közé kerültem és csak napokkal később ahogy gyógyultam, úgy tettek át másik, "jobb" szobába. Szörnyű két heteket töltöttem el évente, de otthon sem volt jobb, mert kialakult nálam egy állandó feszültségérzés ami sosem múlt el egyetlen pillanatra sem. Így élni nagyon rossz volt, sokszor elveszítettem az eszméletemet, úgy vittek be mentővel a kórházba. Ott azért a sokkolás hatására gyorsan gyógyultam. Nekem szerencsém volt, hogy csak két hétig voltam kórházban egy-egy alkalommal, volt aki három hétig vagy fél évig is bent kellett, hogy maradjon. Szinte kibírhatatlan idő.

1. Fejezet - Milyen az élet a kórházban? (4. fejezet)

A kórházban az előtérből nyílt a férfi betegek osztálya, szemben a női betegekével. Itt főztek kávét a jobb betegek, ide lehetett átmenni azoknak akiknek megengedték, hogy kimehettek a kulcsra zárt ajtón kívülre. A nagy ajtót kulcsra zárták, mert nem lehetett csak úgy ki-be menni rajta, engedélyhez volt kötve minden.

Engem első alkalommal egy kedves doktornő vizsgált meg. Kikérdezett de én meg sem szólaltam. Nem nagyon válaszoltam a kérdéseire, később mondta a férjem, hogy őt is kikérdezték, de azt nem mondta meg, hogy mit is kérdeztek tőle.

A vizsgálat után bekísértek a megfigyelő szobába, és teljesen anyaszült meztelenre le kellett vetkőzni. Én nagyon szégyelltem magam a többiek előtt, azóta is fájó emlék nekem ez. Másnap előírták a gyógyszereimet, ezt reggel, délben és este, mindig az étkezés után osztották ki, addig csendben kellett várni a szobában. Az esti gyógyszerosztás volt nekem mindig a legrosszabb, mert a vacsora délután ötkor volt és a gyógyszert csak este hétkor hozták. Nekem ez az idő olyan hosszúnak tűnt, de még rosszabb volt mikor a gyógyszerosztásnál meg kellett mutatni a szánkat, hogy teljesen megettük az aktuális gyógyszeradagot.

A megfigyelő szobában voltak olyan betegek, akik nem tudták magukat ellátni, így aki jobban volt a betegek közül az mindig segített addig amíg nem jött az ügyeletes nővér. A ruhámat, a táskámat, a személyi igazolványomat mind elvették és bezárták a folyósón lévő szekrény egyikébe. Ha kellett valami onnan nekem akkor mindig kérni kellett a nővért, hogy adja oda a szekrényből.

Itt a megfigyelő szobában feküdt egy kislány. Ágyhoz volt "kötözve", nem tudott sehová menni. Egyszer láttam, hogy meglátogatták őt a szülei, többször nem. Hozzám mindig jött a férjem amikor csak tudott, a gyerekek is voltak és az édesanyám is meglátogatott. Ezért is volt furcsa, hogy valakinek épp ezen az osztályon nem nagyon volt látogatója.

Nem sok mindenre emlékszem a megfigyelő szobából, mert első alkalommal nagyon rossz állapotban, eszméletlenül kerültem ide. A nővérek próbáltak a legbarátságosabbak lenni velünk, de volt akivel kiabálniuk kellett, mert nem tartotta be az utasításokat.

Sok injekciót is kaptam, de első alkalomkor mikor be kellett feküdnöm, az első héten mindennap elektrosokk kezelést kaptam. Aki hasonló beteg volt mint én szintén kapott belőle, de nem tűrte mindenki egyformán ezt a rossz beavatkozást. Én általában jó beteg voltam és alvással reagáltam a kezelésekre, de fél napokat biztosan aludtam egy-egy kezelés után vagy többet. Öt altatás elég volt általában, utána csak gyógyszereket kellett szednem mint a többieknek. Ha úgy nézzük, szinte "szerettem" a megfigyelőben lenni mert meggyógyítottak, és ahogy javultam úgy mehettem a többi betegtársamhoz ki a folyósóra, akár reggelizni akár beszélgetni.

Mindenkit figyeltek, de jó értelembe véve a szót, ugyanis azt figyelték ki milyen gyorsan gyógyul, hogyan viselkedik a betegtársával és csak azután tették jobb szobába és a jobb szobából is csak akkor engedték haza amikor látták, hogy a kinti közösségben is meg fogja tudni állni a helyét. Azt már szerettem mikor le lehetett mennem az udvarra, de ezt már csak a hazamenős szobából lehetett. Én még produkáltam olyat is, hogy ebből a jobb szobából is visszaestem a megfigyelő szobába és kezdődhetett minden elölről.

Volt kisvizit és volt nagyvizit. A kisvizit mindennap volt, ekkor mindenkihez odament a saját orvosa és megkérdezte hogyan van, javul vagy rosszabbodik az állapota, milyen a viszonya a betegtársaival. A nagyvizitnél az igazgató úr is jött, ő volt a vezető főorvos és még legalább öt-hat orvos és orvostanhallgató is. Nagyon nagy csendben kellett várni a nagyvizitet, egy pisszenés nem sok annyit sem volt szabad szólni.

Vártam, hogy jöjjenek látogatni a család tagjai, vártam a férjemet mert ő jött szinte mindennap hozzám. Hoztak mindenfélét, gyümölcsöt, csokit, ennivalót mert akkor még csak 47 kilogrammos voltam, rám fért hogy egyek valamit. Nem volt semmilyen étvágyam sem, a fele ételt mindig meghagytam a reggelinél is de az ebédnél is és a vacsoránál is. Azt is jobbulásnak tekintették, hogy elkezdtem hízni, így rövidesen már 55 kilogrammos lettem és egyre jobb volt a kedvem is.

Elég sivár volt nekem az első két hét amit a pszichiátrián kellett hogy töltsek. Idegen volt minden körülöttem. A vidéki betegek közé kerültem, nagyon örültem ennek, mert szégyelltem volna ha ismerőssel találkozok. Azóta is érzem, hogy az én betegségem egy megbélyegzett betegség, és szívesebben mondom mindenkinek még most is, hogy depressziós vagyok minthogy bevallanám a skizofréniát. Nem jó betegség, de azóta rájöttem, hogy egyik betegség sem jó, csak az elmebetegséget megkülönböztetett módon kezelik az emberek, szerintük aki elmebetegségben szenved az már eleve "hülye", "dilis" vagy egyéb más jelzőkkel illetik.

Most ha visszaemlékezek a megfigyelő szobában töltött napokra, csak hálás lehetek, mert még a nyolcvanas években nem volt olyan fejlett az orvostudomány, hogy más módon tudta volna kezelni ezt a betegséget.

Volt hogy még a megfigyelő szobában is egyik ágyról a másikra költöztettek. Ez is annak volt a jele, hogy javulok. Először bent ettem a szobában a többi súlyosabb állapotban lévő beteggel egyetemben, később a második héten kimehettem reggelizni a folyósóra. Négyen ültünk egy asztalnál és mindenkinek az ételkiosztóhoz kellett vinnie a tálcáját.

Szinte minden nap ugyanúgy telt, ezért is volt unalmas, de én nem éreztem nagyon unalmasnak mert egyre jobban lettem, egyre jobban éreztem magam napról napra. Rácsok voltak az ajtókon és az ablakokon, én meg csak néztem ki rajtuk hogyan hull a hó és mikor lesz végre nyár, akkorra már biztos hogy hazaengednek. Én is azt hittem egy ideig, hogy itt maradok örökre de legalábbis nagyon hosszú ideig. A kislányunk ekkor öt éves volt, a kisfiunk pedig két és fél éves amikor az első tragikus éjszaka bevittek a kórházba.

1. Fejezet - Küzdelem a skizofréniával (5. fejezet)

Nem nagyon tudtam senkivel sem beszélgetni, sem megbarátkozni, én csendes de gyanakvó beteg voltam, nem bíztam már senkiben. Pedig a nővérek mindent megtettek ami tőlük telt. Lehetett tornázni, kézimunka délutánok voltak, este lehetett tv-t nézni, sétára kiengedték azokat akikben megbíztak.

Voltak délutáni csoportfoglalkozások is. Egy héten egyszer. Ilyenkor bejött a szobába egy nővér és körben leültünk székekre, majd az új betegeknek be kellett mutatkozniuk. Ilyenkor lehetett megbeszélni, hogy kit mi zavar az osztályon, mit kifogásol, hogyan gyógyul és össze lehetett ismerkedni a többi beteggel (már aki szeretett volna, mert itt ugye mindenkinek megvolt a saját problémája).

Én az elmeosztályon voltam, volt még egy idegosztály is ami a folyósó végéből nyílt, azokkal a betegekkel nem is nagyon találkoztunk, csak ha valakit áttettek onnan hozzánk.

Én részt vettem mindenben ami csak történt, mert nagyon egyedül éreztem magam, így meg lekötött a kézimunka szakkörben végzett feladat is, a torna is, de tv-t azt nem néztem.

Reggel ötkor volt ébresztő, ilyenkor már mosták fel a szobákat és a folyósót is. A "hazamenősők" saját maguk mosták fel a saját szobájukat, ágy szerint mindig sorban aki következett. Volt hogy már én is hazamehettem volna, de valamiért összevesztem a betegtársammal és visszatettek a középső szobába, ott voltak a félig gyógyult és a visszaeső betegek.

Két hét után adaptációs szabadságra engedtek, de mindig csak két hétre. Ekkor haza lehetett menni, de kontrollra mindig vissza kellett jönni a kórházba. Sok-sok két hét telt így el mire végül hazaengedtek. Örültem, azt hittem hogy meggyógyultam. Dolgozni kellett, de csak otthon tudtam dolgozni mert időnként hallottam hangokat amik nem voltak valósak, hallucináltam. Nem kívánom senkinek az érzést mikor csend van körülöttem és én azt hallottam, hogy beszél valaki valahonnan. Végül is jó terápiákat kaptam mert helyrepofoztak minden alkalommal. A mai napig nem derült ki, hogy mitől esek vissza mindig a betegségembe.

1. Fejezet - Nézz farkasszemet a betegségeddel! (6. fejezet)

Így teltek az évek, sorozatos visszaesésekkel és kialakult egy rossz szokásom is, nagyon magamba forduló lettem. "Rájöttem", hogyha hallgatok akkor idővel kicsit szűnik a hallucináció, így viszont nagyon a négy fal közé zártam magam. Nem jártam sehová társaságba, egyedüli örömöm a gyerekek szülinapja volt, amikor a szülők, testvérek eljöttek hozzánk és ünnepeltünk egy kicsit.

Csak feküdtem mindennap amikor csak lehetett és a fejembe húztam a kispárnát, úgy vártam, hogy múljon el a rosszullétem. Senkihez nem volt kedvem szólni, a család töltötte ki a napjaimat és dolgoztam, varrtam ahogy tudtam. Az állapotromlás később azt eredményezte, hogy nem tudtam már minőségi munkát végezni, és abba kellett hagynom a varrást. Vissza kellett mennem a kórházba, a pszichiátriára, bent voltam két hétig szintén. Átállították a gyógyszereimet, és most üggyel-bajjal de jól vagyok és már ki merek menni az utcára az emberek közé. Sok segítséget igénylek most is de jóval önállóbb lettem mint voltam. A gyerekek felnőttek és ahol tudnak segítenek.

Sajnos közben kialakult egyfajta depresszió is nálam, ami csak tetézi a bajt, és szociális fóbiám is lett, de volt többször pánikrohamom is amit nagy kínnal éltem meg. Állandó szorongás, szinte mindent stresszesnek vettem és a legrosszabb ami volt, hogy a kellemetlen rossz érzéseket nem tudtam feldolgozni.

Vettem folyamatosan az önfejlesztő könyveket és próbáltam agykontrollal, autogén tréninggel, meditációval, természetgyógyászattal gyógyulni. Aminek nagyon örülök, az az, hogy a betegség kialakította nálam hogy törődjek az egészségemmel. Szinte csak ez foglalkoztatott, ami a család számára kicsit megterhelő is volt.

Rendre mondtam le a családi összejöveteleket. Kialakult a tömegiszony érzése is, nem mertem sehová elmenni, még most is főleg a négy fal között élem az életemet.

Sokan elpártoltak tőlem mert beteg vagyok és nem tudok teljes életet élni. Van aki kinevet (én így élem meg), van aki a hátam mögött beszél ki, és van hogy szemtől szembe hazudnak ha velem beszélnek. Ebből is látszik, hogy nem tudom még feldolgozni a rosszulléteket, a gyanakvás az megmaradt bennem. Egyedül kellett megtanulnom boldogulni, sok segítséget kaptam hozzá, de nem tudtam egyikkel sem élni. Mindenben a rosszat láttam, bizonytalanság vett körül. Nem tudom hogyan lesz tovább, erről szeretnék írni, hogyan is fogom élni majd az életemet. Jóval pozitívabb a hozzáállásom a skizofréniához, de nagyon csúnya betegség, nem kívánom senkinek.

1. Fejezet - A mozgás gyógyító ereje (7. fejezet)

A 90-es években ismerkedtem meg az agykontrollal, a természetgyógyászattal és felfedeztem hogyha mozgok, tornázok akkor utána jobb lesz a kedvem, nincs az az állandó letargia. Megismertem egy "természetgyógyászt". Nem volt ő képzett természetgyógyász, de mindig tanult a tudásához és tudott hatni az emberekre. Hozzá jártunk, hogy alkalmazzon valamilyen terápiát aminek nincs mellékhatása és gyógyulni lehet tőle. Tőle hallottam először az agykontrollról és még egy magnókazettát is lehetett tőle rendelni, hogy otthon is tudjunk relaxálni.

Sokszor feküdtem az ágyon teljes letargiában, állandó feszültséget éreztem ami egy pillanatra sem múlt el. Egyszer ahogy a gyerekek szobájában az emeletes ágy tetején "relaxáltam", éreztem 20-30 másodpercre hogy teljes nyugalom áraszt el. Azután elmúlt. Fél évnek kellett eltelnie, hogy újra átérezzem ezt a nyugalmat. Mindig rövidebb és rövidebb idő telt el, így javulgattam de általában még azért inkább voltam rosszul mint jól. Viszont felcsillant a remény, hogy talán nem is rossz irányba terelődik a betegségem, inkább javul még ha lassan is. Mára már egészen jól vagyok, de most már modernebb a gyógyszeripar is, jobb, hatásosabb gyógyszerek vannak és hamarabb is hatnak. Elkezdtem gyógyteákat inni és ez a jó szokásom a mai napig megvan. Nagyon hiszek bennük, van ami méregteleníti a szervezetet, van ami nyugtat, van ami gyulladáscsökkentő és így tovább. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

A kis családunk még mindig együtt van, én igyekszem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek amit tudok. Ők mindenben mindig csak segítettek, sajnos visszaeső betegségem van, időnként lehet számítani rá hogy rosszabb állapotba kerülök. Sajnos nem tudtam kihasználni a fiatalság összes előnyét, temperamentumát mert épp a 20-as éveim közepén lettem beteg és csak az 50-es éveimben lettem jobban úgy, hogy én is azt tudom mondani, tudok már nevetni magamon ha épp arra van szükség. Sajnos a négy fal szorításából nehezen lábalok ki, többet kéne menni emberek közé.

Volt időszak mikor a Bibliához fordultam segítségért. Az az időszak jó volt, jól is éreztem magam, addig amíg át nem estem a ló túloldalára. Addig olvastam míg mindenkit már csak meg akartam büntetni. Nagy nehezen vettem csak észre, hogy abba kell hagynom az olvasását egy időre. Azért hálás vagyok a sorsnak, hogy lejegyeztem idézeteket a Bibliából, most tudok hozzá fordulni ha szükségesnek látom. Sokszor imádkozom és sokszor adok hálát a jó Istennek, hogy ma jókedvvel ébredtem fel, el tudom végezni ami ki van szabva mára feladatnak. Sokat segített az Evangélium hogy talpra álljak, és én ezt nem felejtem el.

1. Fejezet - Hogyan kezdtem gyógyulni? (8. fejezet)

Nagyon sokáig állandó feszültségben éltem az életem, a nap minden másodpercében nyugtalanságot éreztem. Teljesen mindegy volt, hogy épp házimunkát végeztem vagy a piacra mentem bevásárolni, mindig ugrált a gyomrom és erősen dobogott a szívem, remegett a kezem, nem tudtam beszélni sem, és ha le kellett írni a nevemet például, akkor olyan csúnya firkálmány lett belőle, hogy ki sem lehetett olvasni.

Úgy kezdtem gyógyulni, hogy szép lassan kialakult egyfajta nyugalom. Először csak egy tizedmásodpercre de éreztem, hogy most változott valami, jobban vagyok, nyugodt vagyok. Azután rögtön el is illant ez az érzés nehogy jólérezzem magam sokáig. Fél év múlva újra előjött a nyugalom érzete és hosszabb ideig tudtam már jobban lenni, kevesebb ideig tartott a rosszullét. Ez viszont évtizedekbe telt mire így magától ez kialakult. Mindig visszaestem és újra jobban lettem, majd megint visszaestem és megint jobban lettem.

Kihasználtam ezeket az apró jeleket és amikor nyugalomban voltam, próbáltam olyan feladatokat megcsinálni amit addig még nem sikerült megtennem a félelem és a bizonytalanság miatt, valamint amiatt nehogy kudarc érjen megint. 1995 óta javulok szép lassan de még most is vannak rosszulléteim.

Egyedül már több mindent meg tudtam oldani, nem kellett hozzá a családtagok segítsége. Azt hiszem, hogy ahhoz hogy jobban legyek az is hozzájárult, hogy elköltöztünk a régi otthonunkból családi házba. Ez sokkal csendesebb, nyugodtabb környék, és még sincs olyan messze a belvárostól, gyalog is be tudok menni a városközpontba. Ez sokat jelent nekem mert még egy buszra sem tudtam felszállni a tömegiszonyom miatt. Még most is nagyon a négy fal közé zárom magam, nem merek kilépni az utcaajtón mert félek valamitől, félek az emberek közelségétől.

Az agykontroll épp úgy segített gyógyulni mint a talpmasszázs, mindig kerestem kutattam, hogy vajon mi okozza a rosszulléteimet, de nálam bármi kiválthatja, bármikor bármilyen körülmények között. Ezért is sok segítségre van szükségem, én nem tudok egyedül nagybevásárlást végezni, és a karácsonykor lévő nagy tumultust is kerülöm az üzletekben.

Nem tudtam utazni. Igaz, hogy segítség kell hozzá, de már el merek indulni otthonról messzebbre. Leveleztem sorstársakkal, írtunk egymásnak kit mi bánt, és hogyan tud a betegségével együtt élni. Egészen más megközelítés kell egy lelki betegséghez mint egy fizikai betegséghez, más hozzáállás kell hozzá. Le kell tudni győzni önmagunkat, az akadályokat, szép sorban egymás mögött hagyva a rossz érzéseket tovább kell tudnunk menni, mert különben az élet rohanását nem tudjuk követni.

Kellett hozzá a család szeretete, mindig emberként kezeltek, nem beteg emberként, hanem úgy hogy éreztem közéjük tartozom és éreztem a szeretetüket mindig. Segítettek ha kellett, elengedték a kezem ha látták hogy én is boldogulok egyedül, és ez így volt helyes. Sokat lendített a közérzetemen. Persze vannak most is akikről tudom hogy kinevetnek, de már nem törődöm annyira ezzel az érzéssel, több pozitívumot kaptam az utóbbi időben mint negatívumot, sikerélményeim voltak és vannak, amik szintén kellettek a gyógyuláshoz.

Kívánom, hogy mindenkit így kezelje a férje vagy a felesége, és így kezeljék a gyermekei is mint ahogy engem kezelt a családom, a többi nem számít.

Most már inkább a természet szépségeiben gyönyörködöm, a napsütésben, a madarak énekében, a friss levegőre vágyom, ki a természetbe, menni, menni, ne is lássam azt, hogy valaha volt nekem bajom az emberek közelségével. Naplót írtam, és jegyzetelek azóta is. Segít kiírni azt magamból ami fáj vagy ami boldoggá tesz aznap. Igyekszem is meghálálni mindazt a jót, amit kaptam. Nagyon igyekszem!

1. Fejezet - Pánikbetegséggel hogyan lehet élni? (9. fejezet)

Pánikbetegség? Oly sok embert érint, de főleg a nők szenvednek tőle. Mindenkinél másképp jelenik meg gondolom, nekem szörnyű érzés még most is ha visszaemlékezem rá. Nem is tudom, hogy rosszabb-e mint a skizofrénia, mindenképpen hasonló, sőt, nagyon nagy belső lelki fájdalommal járó állapot. Ez is később alakult ki nálam. Egyszer olvastam a Nők lapjában egy cikket ami erről szólt. Ezt a szót sem ismertem, nem is hallottam addig amíg nem olvastam a magazinban. Épp ezért beleolvastam, de rájöttem, hogy nem vonatkozik rám semmi jellemző a betegség leírásából, így abba is hagytam az olvasást. Vagyis továbbra sem tudtam, hogy mit jelöl a szó, hogy pánikbeteg, nem is érdekelt mert furcsa tünetek voltak amit írtak róla, így nem izgatott. Egészen addig amíg meg nem jelent nálam.

Én nem tudtam, hogy pánikbeteg vagyok, azt hittem hogy a skizofréniának valamilyen újabb tünete az, amit éreztem. Megpróbálom leírni, hogy mit éreztem és érzek még most is néha, de nem fog sikerülni sehogy sem, mert nagyon összetett betegség és nagyon alattomos.

Először a szívem sajdult bele egy rettegett érzésbe, egy nagyon erősen ható szívfájdalomba, és szörnyű lelkiismeretfurdalással jár nálam. Ez a kettő együttvéve is nagyon megterhelő, mert képtelen már az ember azt tenni amit szeretne. De ez még nem volt elég, a tehetetlenségnek a legtehetetlenebb érzése keríti hatalmába a beteget, úgy érzi hogy semmit, de semmit nem képes tenni azért, hogy megváltoztassa az érzelmi állapotát.

Sosem olvastam utána, hogy melyik betegségemet mi jellemzi, de később rá kellett jönnöm, hogy melyik a szociális fóbia, melyik a depresszió, melyik a pánikbetegség és melyik a skizofrénia tünete. A "legszebb" az, mikor egyszerre vannak depressziós, pánikbeteg és skizofrén tünetek is, mert akkor teljesen ki vagyok készülve. Ha ez az állapot sokáig tart, akkor bizony a kórházi ágy lesz a vége, mert ezeket a tüneteket egyszerre sokáig tűrni nem tudom, de nem is lehet, mert így nem lehet élni.

Még a gyerekek általános iskolások voltak, mikor rám tört a pánik. Féltem mindentől, féltettem a gyerekeket, hogy elüti őket az autó az úton vagy valamilyen szörnyű tragédia történik, és meghal egyik vagy másik gyermekem. De féltem a haláltól magától is, pl. hogy a szüleim meghalnak, vagy a rokonságból meghal szerencsétlenségben valaki. Az a tehetetlenség, hogy nem tudok ez ellen semmit tenni, és tudtam hogy valamikor biztosan bekövetkezik, hogy valaki meghal, azt szörnyű volt megélni.

Ezért is szerettem volna én a túlvilágra kerülni sokszor, hogy ne én legyek az oka a szerencsétlenségnek, ami ugye egyelőre be sem következett. Vagyis gyáva voltam, nem mertem szembenézni semmivel, amit az élet produkált nap mint nap a számomra. Csak azt éreztem hogy én vagyok a hibás, és nem tudok tenni ellene semmit, mert gyenge vagyok hozzá.

Pánik! Sajgott a szívem, remegett a kezem, gyorsabban vert a pulzusom az átlagnál, és közlekedni még gyalog sem tudtam, mert a fejemben összekuszálódtak a gondolatok, és a végén már szédültem, nem tudtam megkülönböztetni hogy most piros a jelzőlámpa vagy zöld, nekem van szabad utam vagy éppen nekem tilos átmennem az úton. Így hazajönni kerékpárral nem volt jó, és ezért is hagytam abba a biciklizést, mert már nem voltam biztos a közlekedésben, nem tudtam mikor kinek van elsőbbsége.

A pánik érzését nem tudja semmi megszüntetni. Legalább is nálam nem. Ilyenkor le kell feküdnöm, pihennem kell amíg jobban nem leszek. Ha tudok elmegyek kontrollra a főorvosnőhöz. Régebben kaptam erre a pánik érzésre minden két hétben egy-egy injekciót, ami hosszú felszívódású injekció volt, így egy darabig megvoltam. Mindenki csak azt vette észre rajtam, hogy nem vagyok jól, és én képtelen voltam bármit is csinálni.

Skizofrénia. Nálam ez úgy jelent meg, hogy szép lassan sajnos veszítettem az értelmemből. Éreztem ahogy egy film megnézésénél már nem értem a lényeget, nem tudom kikövetkeztetni a film végét, de egy egész film már nekem túl hosszú is volt, és éreztem hogy nem értek belőle egy kukkot sem. Nem is nézek tv-t, csak nagy ritkán, és inkább csak ha dokumentum film megy a tv-ben.

Régebben csak feküdtem az ágy tetején és vártam, hogy jobban legyek, de ez nem következett be sosem olyankor mikor szerettem volna. A skizofréniánál nálam jellemző, hogy hangokat is hallok, mintha valaki beszélne a tv-ből vagy a rádióból, és épp rólam beszél valamit. Van, mikor egész mondatokat hallok (értelmes de rám nézve rossz értelmű mondatokat), van mikor csak töredék szavakat, de a lényege az, hogy engem kritizál valaki, vagy valakik engem kibeszélnek a hátam mögött. Nem jó érzés, de ez csak az egyik tünete a skizofréniának ahogy nálam megjelenik.

A fejem zsong, nem tudom hogy éppen hol vagyok, és hogyan csöppentem pont abba a társaságba ahol éppen vagyok, s szeretnék minél hamarabb elmenni onnan, mert tudom, hogy nem szívlelnek engem ott ahol épp vagyok. Mindent magamra veszek, minden szót, minden félreérthető mondatot vagy mondattöredéket saját magam ellen fordítok, és azt komolyan is gondolom hogy az úgy is van. A skizofréniánál több tünet szokott nálam egyszerre megjelenni, ezért mivel nem tudok tenni ellene semmit, gyorsan orvoshoz kell mennem, mert különben rohamosan rosszabbodik az állapotom, egészen egy bizonyos nagyon alacsony szintig. Ha kapok megfelelő kezelést akkor lassan de javulok, és egy idő múlva valamilyen szinten tudok létezni, de ezt sem lehet jónak nevezni mert a gyógyszerek amit szedek, azok is felerősítik a skizofrénia tüneteit, vagyis vannak mellékhatásaik.

Tehát vagy összeomlok szép lassan, vagy ha van megfelelő gyógyszer itthon akkor már tudok egy gyenge komfortú életet élni. De az utcára nem nagyon járok, mert ugye van a tömegiszonyom, a félelmem az emberektől, és van a szociális fóbiám is, amikor egy zárt helyiségbe nem merek belépni, azt hiszem, hogy valaki "leharapja a fejem". Egyedül nem is merek sok helyre bemenni, de kísérővel meg azért nem megyek, mert szégyellem a betegségemet, épp azt, hogy nem vagyok képes egyedül megoldani a dolgaimat.

Hogy lehet ezekkel a betegségekkel együtt élni?

Nehezen és nagyon beszűkülve a négy fal közé. Csak itthon érzem magam biztonságban, még családi összejövetelekre sem szeretek járni, mert sok ember gyűlik össze olyankor, és én megnémulok hirtelen amit szintén szégyellek. Nem tudok beszélgetni, ülni meg egyedül és hallgatagon, nem egy élmény az biztos.

1. Fejezet - Hogyan lehet elviselni a betegséget? (10. fejezet)

Észrevettem, hogy a friss levegőn töltött idő nagyon jó hatással van rám, csak nehezen szánom rá magam, hogy legalább az udvaron tevékenykedjek. A legnagyobb célom az, hogy meg merjem tenni azokat a dolgokat amitől félek. Igen, a félelem bénít meg, hogy megvalósíthassam az álmaimat. A félelmet azt hiszem, hogy önmagam megismerésével küzdhetem le, rá kell jönnöm hogy mi is az amitől igazán félek, és át kell gondolnom mi is történne ha szembe szállnék a félelmeimmel.

Nem csak a negatív érzés rossz ezekben a betegségekben, hanem a túlzott pozitívum is, amikor az ember azt hiszi hogy meg tudná váltani a világot, de a végén egy nagy zuhanás lesz belőle. Most már nem szeretném az időre bízni a gyógyulást, ez elég hosszú folyamat lenne, és kimaradnék megint az élet csodálatos részéből.

Fiatalon lettem beteg, ami azért is volt kellemetlen, mert a gyermekeimnek nem tudtam biztosítani amit megérdemeltek volna, így tehát ők is kimaradtak abból a sok jóból amit egy fizikailag és pszichikailag aktív szülő biztosít a gyermekeinek.

A gyógyulásomat abban látom, hogyha tudok tenni azért, hogy minden jobb legyen, akkor rajta én készen állok. Mindig és mindenben.

A bölcs mondás alapján szeretném elfogadni azt, amin nem tudok változtatni, de változtatok azon, amin lehetőségem van változtatni. Szépen hangzik így leírva, de nem véletlenül írom. Bízom magamban és bízom a többi emberben is, és bízom a gyógyulásomban is.

A legkritikusabb időszak a reggel nyolc órától este húsz óráig tart, tehát épp akkor amikor a legaktívabbnak kellene lennem. Össze fogom írni a legrosszabb tulajdonságimat, amiken fogok változtatni és összeírom a jó tulajdonságaimat is, amiket be szeretnék vezetni a mindennapjaimba. Ezzel tartozom magamnak és embertársaimnak is. Ha boldogulni szeretnék az életben, bizony meg kell tanulni egyedül létezni a nagyvilágban.

Apró kicsi lépéseket kell tenni a gyógyulás felé, de akarni kell gyógyulni, különben nem megy sehogy és visszaesünk a letargiánkba.

Hogyan lehet mégis elviselni a betegséget?

Csakis sok türelemmel, semmi idegeskedéssel, hagyni kell hogy teljen az idő, majd az megold mindent. Amit tudunk magunktól azt tegyük meg azonnal, ne várjunk semmire, csak rosszabb lesz később és kialakulhat egy újabb lelkiismeretfurdalás épp amiatt, hogy nem tettük meg amit módunkban volt megtenni.

Mondják, hogy minden betegség egyforma jelentőségű. Mindenki máshogy éli meg az ő problémáját, és tűrőképesség kérdése mennyire hagyjuk magunkat, hogy elsodorjon az ár.

Hallgatni kell a jó szóra, a jó tanácsokat igenis figyelembe kell vennünk, mert nem véletlenül mondják nekünk, csakis azért hogy javuljon a közérzetünk. Szépen be kell venni a gyógyszereket ha felírták őket, pihenni is kell, de tevékenykedni a legfontosabb, mert például ez a depresszió egyik ellenszere is, épp úgy mint a mozgás, a torna, a futás vagy a gyaloglás. El kell tudnunk foglalni magunkat minden nap, és nem csak egy nap hanem bármelyik nap, még akkor is amikor rosszabbul vagyunk. Később belejövünk a munkába, az eltereli a gondolatainkat, és még csináltunk is valami hasznos dolgot.

Utószó

/Hogyan tovább?/

Most itthon vagyok, írom a "könyvet" és jól érzem magam, remélem, hogy nem lesz sok visszaeséses fázisom már. Kicsit félek hogy rosszabbodhat az állapotom, de már elég jó gyógyszerek vannak és hamar lehet velük talpra állni.

Sokszor gondolkodom hogyan lesz ezután, mi fog velem történni, hiszen sosem lehet tudni mikor esek újra vissza a depresszióba. Elhatároztam, hogy kitanulom a talpmasszázs technikáját, és szeretnék gyógyítani másokat. Megírom ezt a könyvet okulásul mindenkinek, vegyük észre hamar a figyelmeztető jeleket, sietve forduljunk orvoshoz nehogy a kórház legyen az utolsó segítségünk.

Hogyan lesz tovább? Mi lesz velem?

A házunkkal szeretnék törődni, hisz' egyre bővülünk, rendben kell tartani kívül-belül. A kis családommal minden időmet megosztom, velük szeretnék minél többet lenni, kiszolgálni őket, főzni, sütni finomakat, meghálálni hogy még élek, és nem gondolok már butaságokra.

Az élet a legjobb tanítómester, tanulok mindenfélét és végre szeretném kiolvasni azt a sok könyvet amit önfejlesztés céljából megrendeltem magamnak.

Nem titkolt szándékom, hogy a pozitívumokról is egy kis könyvecskét szeretnék összehozni ha sikerül majd később. Írok tovább, hiszen az életben annyi minden történik, érdemes papírra vetni a gondolatainkat. Ezt mindenkinek csak javasolni tudom, vegyen elő egy darab papírt és egy tollat, kezdjen el először jegyzetelni, később írhat könyvet, mindegy hogy vékony kis könyv születik belőle vagy gazdagabb tartalmú könyv lesz, az a lényeg, hogy írjuk ki magunkból a feszültséget.

Lehet betegségekkel együtt élni, de minek a sok idegölő stressz, az idegeskedés naponta. Jobb békében élni, sokkal többre jutunk, sokkal több segítségre is találunk, és ami még számít, legyenek sikerélményeink, törekedjünk arra minél több jó dolog történjék velünk, hiszen magunk alakítjuk a saját sorsunkat azáltal ahogyan éppen gondolkodunk.

V É G E