Gyötrelmes évek voltak, amikor megbetegedtem. A bűntudattól a haragon keresztül az aggódásig mindenen átmentem, nem volt kivétel, állandó feszültségben éltem, féltem és gyanakodtam sokat. A totális érzelmi válság közepette éltem az életemet. Nem volt olyan ember, akiben meg tudtam volna bízni, és nagyon sajnáltam magam a szerencsétlenségemért. Miért pont nekem kellett ennyire összetörni, ennyire megbetegedni?
Más boldogan éli az arany életét, én meg kétségek közepette azt sem tudom, hogy mit hoz majd a következő pillanat. Szinte teljesen az érzelmeim hatása alatt voltam, hamar elsírtam magam és nehezen jöttem rendbe egy-egy ilyen érzelmi válság után. Nem is beszéltem senkivel, gyanakodtam én mindenre és mindenkire. Azt hittem, hogy életem utolsó állomásához érkeztem, olyan hangokat hallottam, olyan érzetem volt, mint akit az utolsó útjára kísérnek. Borzasztó volt ezt átélni, de hallucináltam, téves képzeteim voltak mindenről, csakhogy én azt hittem, hogy ez mind valóság. Érzelmileg totál kikészültem, gyenge voltam, étvágyam sem volt, úgy kellett rábírni, hogy egyek valamit. Szinte egy beláthatatlan labirintus kellő közepén éreztem magam, ahonnan nem találom a kiutat, nincs előre, csak hátrafelé van. Minden nap maga volt a kínlódás. Jó orvosokhoz kerültem, mégsem tudtam megbízni bennük, mindenki gyanús volt, akivel csak találkoztam. Két hétig voltam egy-egy alkalommal a kórházban, azt mondták, hogy jól gyógyulok, pedig én máshogy éltem ezt meg. Annyi beteg ember közül én éreztem magam szerintem a legrosszabbul. Amikor először érkeztem be a kórházba, mindenki előtt a szobában le kellett vetkőzni hálóingre, én nagyon szégyelltem magam, hogy a többiek így látnak anyaszült meztelenül, pedig hát nők voltunk egy szobában, de nekem ez is felettébb gyanús volt. Igyekeztem észrevétlen lenni, el szerettem volna tűnni a világ elől, hogy senki se lásson, egyedül akartam maradni a problémámmal.
Nem lehetett kimennem az udvarra sem az elején, még a ruháim is egy szekrénybe voltak bezárva, mindig engedélyt kellett kérni, ha kellett valami. Nagyon összevissza voltam zavarodva, senki sem tudott megvigasztalni. Két hét után hazaengedtek, pedig én még nagyon "kótyagosnak" éreztem magam. Vissza kellett járni kontrollra, és ennek hatására tényleg jól gyógyultam, bár a hallucináció az sosem múlt el. Máig bánom, hogy megbetegedtem, a legszebb éveimet kellett kórházban töltenem ismeretlenekkel összezárva. Mindenkinek megvolt a saját problémája, senki sem szívesen beszélgetett róla. Engem még hamar haza is engedtek, volt aki több mint fél éve bent volt a kórházban, szegényt nem irigyeltem. Annak ellenére éreztem magam nagyon rosszul, hogy a családom mindennap bejött látogatni, ők voltak azok, akiket a legközelebb mertem engedni magamhoz. De tulajdonképpen mindenki nagyon gyanús volt, amíg meg nem szűnt a hallucinációm, csak ez mindig kiújult. Hamar érzelmi válságba tud juttatni a pszichés betegség, elvesztettem az önbizalmamat is, a bátorságomat is, és csupán az őszinteségem maradt meg, mert lódítani még így betegen sem tudtam. Szerencsére! Ahhoz hogy jobban legyek, meg kellett tudni változnom, a harag érzését át kell hogy vegye ilyenkor a megbocsájtás, a szeretet, a kedvesség és az őszinteség. Ezek nélkül létezni nem tudtam volna, valamibe még ilyen állapotban is kapaszkodnom kellett.
Majd még folytatom, hogy mik is történtek velem és hogyan tudtam egy aránylag jó életet kialakítani magamnak, de még most is visszazuhanok, ugye most vagyok megint egy bizonyos terápián a nagy sírásaim miatt. Sosem jó betegnek lenni, ezért is kell, hogy figyeljük magunkat, bárhol bármikor felütheti a fejét mindenféle betegség.
Hallgass meg egy jó kis dalt azért, hogy inkább ezt vidd magaddal az útra, mint a betegségem tudatát. :)
ui.: ez egy 10 perces dal, de én annyira szeretem, mert minden érzésemet kifejezi, és rengeteget hallgatom. A Deep Purple mindig is az egyik kedvenc bandám volt diáklány koromban. :) Ez a dal egy csodálatos élményt ad nekem mindig. Hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek