Amikor kialakult nálam a betegségem, először nagyon dühös lettem. Főleg akkor, amikor megtudtam, mit is takar az én alattomos kis betegségem. Nyilván ez volt az elsődleges ok, a düh, arra, hogy elkezdtem mindenkit hibásnak tartani amiért ilyen csúnyán elbánt velem az élet. Nem gondolkoztam józanul, nem is voltam képes rá, nem volt jártányi erőm semmihez sem. Ez éppen elég ok volt ahhoz, hogy bárkit bűnösnek mondjak, amiért én szenvedek.
Ennek ugye, ha tiszta fejjel ítélkezünk, nem volt semmilyen jogos alapja, hiszen nem mások okozták a betegségemet. Ilyen szempontból bármelyikünk bármikor okolhat bárkit bármiért. Nem tudtam tisztán gondolkodni, és ezért nagyon, de nagyon haragudtam, és nagyon sokáig. Úgy éreztem, hogy kiszolgáltatottá váltam, nem volt önbizalmam, elfogyott az erőm, nem volt energiám, és félni kezdtem ebből kifolyólag. A félelem nagy úr, és a kiszolgáltatottság érzése még inkább. Úgy érzi az ember, hogy kelepcébe került, megrekedt az élete, és nincs tovább, nem tud úgy élni, mint előtte. Könnyű dolog másokat hibáztatni. Nem sok minden kell hozzá, csupán haragudni kell önmagunkra, de nagyon, és ezért okolunk másokat. Ez aztán egyfajta zavartságot okozott, amiből nem tudtam jól kijönni sosem. Jöttek a hirtelen rosszullétek, jöttek a kórházi kezelések, és ott volt a két pici gyermekem, akiket nevelni kellett, mert anyjuk helyett senki sem tud anyjuk lenni. Valószínű, hogy meg is szenvedték ezt a gyermekeim, ezért gyűlt egyre inkább a harag bennem, és ahogy ez fokozódott, úgy ítéltem meg mindig egyre rosszabbul az életkörülményeimet. Nem találtam már fel magam olyankor, amikor szükség lett volna rá, kezdett kicsúszni az életem irányítása a kezeim közül, és ugye kit a legkönnyebb okolni mindezekért?! Természetesen másokat! Én még saját magamat is marcangoltam emiatt, ez meg ugye csak olaj volt a tűzre, egyre lehetetlenebb és lehetetlenebb helyzetekbe kerültem, amit nehezen tudtam kezelni. Az, hogy nem tudtam egyedül boldogulni, csak rátett még egy lapáttal a fortyogó dühömre, és így érzelmileg nagyon labilis lettem, és másokban kerestem az igazamat, úgy éreztem, hogy biztosan rálelek majd az igazi bűnösre, ha tovább kutakodok. De persze hogy nem leltem rá, mert hiába is okoltam én mást a betegségem miatt, én éreztem ettől is még rosszabbul magamat. Nem csinálhattam azt, amit szerettem, meg volt kötve a kezem, illetve hát beteg voltam és ezt nem voltam hajlandó elviselni. Egészséges szerettem volna lenni, ami azért természetes igény volt a részemről, csak nem tudtam már ezt jól kifejezni mások felé. Nagy-nagy munka kellett ahhoz, hogy most ne egy vádaskodó személy nézzen vissza rám a tükörből reggelente, amikor felébredek, és ez a munka élethosszig tart, hiszen a sors már bebizonyította, hogy nem egy múló rosszulléttől szenvedek, hanem valóban komoly betegségem van. Hiába! Az ember mindig is az egészségére törekszik, arra, hogy vidám, jókedvű lehessen, és örömteli napjai lehessenek. Ha ettől meg van fosztva, akkor természetesen kialakul a düh, a harag, és a dac, az akaratosság is. Ezekkel együtt élni szinte lehetetlen próbálkozás. Csak hát, nincsen második lehetőség. Betegség van és kész! Lehet finomítani rajta nagyon sok munkával, de ebbe is bele lehet fáradni egy idő után vagy egy újabb traumatikus eset után. A fáradtság velejárója szintén a düh és a harag, mert már az erőnk elfogyott és nincsen erőnk tovább küzdeni. De az élet nem áll meg azért, hogy megvárja, hogy utolérjem, szalad, halad a saját tempójában, és ember legyen a talpán, aki betegen követni tudja az élet sokszor kegyetlenül nehéz kihívásait. Így aztán elmagányosodunk, még akkor is, ha szerető család vesz körül. Ezért, és mindenért haragszunk, és haragszunk, és haragszunk. Ez a sok összegyűlt harag az okozója, hogy másokat kezdünk hibáztatni semmiségekért. Aki nem tud megbékélni a helyzetével, ő egész életében haragudni fog azért, mert beteg lett. Meg sem próbál küzdeni ellene, mert olyan erős érzelem a harag, hogy csak nagy odafigyeléssel lehet rajta változtatni. Azért meg kell próbálni mindenképpen felvenni a kesztyűt ellene, mert kétségbeesés, tragikus élet is kialakulhat, ha nem figyelünk fel erre. Akinek van segítsége, örülhet, mert egyedül megküzdeni a kegyetlen harag érzésével, nagyon nagy energiát igényel, sok-sok türelmet és rengeteg időt is. De nem szabadna hagyni, hogy kialakuljon ez a dühös érzés, csak hát ez nem kívánságműsor, van, amikor az érzelmeink erősebbek a józan gondolkodásunknál. Sajnos!
Küldök most neked egy jó kis dalt, hallgasd szeretettel. :)
Utolsó kommentek