Megint csak a Wikipédiához fordultam segítségért, hogy létezik-e olyan érzés, olyan gondolati meghatározás, ami a totális, a teljes ürességhez hasonlít. Ezt a meghatározást találtam, hogy: - kiégési szindróma. Ennek a "burnout" érzésnek a szele csapott meg most nemrég, amikor is írtam, hogy lerobbantam. Utána kell járnom minden érzésemnek, ami legyengít, ami visszafordít a helyes útról, mert csak ha teljesen megértem mi történik körülöttem és velem, csak akkor tudok újra önmagam lenni.
Mit is érzek ilyenkor? Minden öröm elkerül, teljesen passzív állapotba kerülök és tehetetlen vagyok. Nem tudok hatást gyakorolni a körülöttem lévő történésekre, a kispárnát a fejemre húzom, és gyakorlatilag megsemmisülök, nem tudok létezni. Én azt hittem, hogy efféle érzés főleg azokat sújtja, akik rengeteget dolgoznak, és már szinte a szabadidejük rovására is csak olyan dolgokkal kénytelenek foglalkozni, amit vagy a munkahelyen elvár tőlük a főnökük, vagy ők saját maguk várnak el önmaguktól jóval többet, mint amit az adott helyzetben képesek megtenni.
A lényeg, hogy van remény, azt írja a szótár, hogy - "A kiégés visszafordítható folyamat." - Vagyis örülhetek, mert nem maradok ilyen állapotban, ha teszek is az ügy érdekében valamit. De nagyon sokszor volt hasonló érzésem, mint ez a kiégési szindróma, bár lehet, hogy sok érzést belezsúfoltak a depresszió címszó mögé, így nem is kellett vele foglalkoznom. Kiégés. Olyan örömtelen érzések kerítenek hatalmukba, amiktől nehezen szabadulok. Nem találok a magam számára hasznos elfoglaltságot, és semmit, de semmit sem tudok elvégezni a feladatataimból. Totális kimerülést érzek ilyenkor, és csak az idő az, ami ilyenkor kihúz a csávából. Meg kell tudnom várni azt az időt, ami eltelik a rosszullét és a javulás között.
De ha már visszafordítható a kiégési folyamat, akkor igenis kutya kötelességem nekem is aktívan résztvenni ebben. Ez már maga örömmel tölthet el, hogy van kiút, és ha teszünk érte, hamarosan jobban leszünk. Én eddig csak a visszavonulót fújtam meg a magam számára, és struccpolitikát gyakorolva, azt hittem, hogy nem látszik meg rajtam, hogy mit is érzek. Tudomást sem vettem semmiről, egyszerűen a homokba dugtam a fejem, és vártam. Vártam, hogy jobb legyen az élet körülöttem, és én majd akkor újra bekapcsolódok. Ez rossz politika. Nekem kell keresni az olyan lehetőségeket, amikről már írtam neked, pl. a magunkba mélyedés, az, hogy vonulj el egy időre a kis kuckódba, s próbálj meg lazítani. Ezeket a különböző technikákat, mint a relaxáció vagy az autogén tréning mind meg lehet tanulni, mégha csak olyan magunk módján is csináljuk, akkor is sokat jelent. A lényeg az, hogy tanuljunk. Még akkor is, mikor a pad alatt vagyunk. Tanuljunk a saját tapasztalatainkból, a saját érzéseinken keresztül.
És ha sikerül azt az elvesztett örömöt fülön csípni, a teljes kimerülés lassan elmúlik, helyét felváltja más, olyan érzések, amit szeretünk, ami boldoggá tesz, ami minden nap felvidít, és szép lassan tudunk koncentrálni arra, amire szeretnénk. Ne sajnáljuk az "elvesztegetett időt", mert ez nem az. Gondolataink megzabolázása mindig is nehéz feladat volt, és az is marad.
Ne keseredj el, ha hasonlót érzel, mint ez a kiégési szindróma. Mostmár tudjuk, hogy van kiút, tudunk tenni ellene. Minden érzésünkkel jóban kell lennünk, hiszen hozzánk tartoznak. A totális kimerülés érzése komoly odafigyelést igényel, ezért nem szabad félvállról vennünk. Gondoljunk mindig arra, hogy a kimerülés érzése mögött ott lapul a lehetőség a gyógyulásra.
Mivel öt-tíz perc is számít, így hallgass meg egy dalt kikapcsolódásképpen. Szakíts ma este is annyi időt önmagadra, hogy holnap reggel már ne is emlékezz ilyen rémséges dologra, mint ami ennek a bejegyzésnek a címe.
Szóljon hát a dal, csak neked. :)
Utolsó kommentek