"az élet nem mindig habos torta..."

Húú, így visszagondolva a régebbi életemre, teljes csődtömeg voltam, totális önbizalomhiányban szenvedtem. De hál' Istennek már ezen is túl vagyok, már csak egy furcsa szemüvegen keresztül nézem a régi önmagamat, aki ki sem merte nyitni sohasem a száját, aki nem volt képes kiállni önmagáért, aki mindentől megfutamodott. De jó érzés így visszagondolni erre, hogy már nincsen önbizalomhiányom, mindent be merek vállalni, semmitől sem lepődök meg, és nem fújok visszavonulót minden másodpercben. Bizony! Önbizalomhiány volt a javából a régi életem.

Nálam a leggyakoribb érzés mindig is a szorongás volt. Ez nemcsak önmagában rossz érzés, magával hoz különféle dolgokat, például izzadni kezd a tenyered, remegni kezd a gyomrod, alig kapsz levegőt, nem tudod jól kifejezni magad, és még sorolhatnám tovább, elég az hozzá, hogy komoly szenvedésnek vagyunk ilyenkor kitéve. Persze minden betegség más és más, én csak a sajátomat tudom kifejteni, de egyben közösek a betegségek, abban, hogy nagyon sok kellemetlen percet hoznak el nekünk.

Idáig nagyon nehéz volt eljutnom, hogy ezt mondhassam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Nagy küzdelem volt ez az elején még, de közben is, meg még nem olyan régen is azt mondtam volna, hogy azért még vannak elvárásaim, de már nincsenek, megelégszem azzal, ahová eljutottam és azt hiszem, hogy innen már csak feljebb van, nem lejjebb. És ez jó! :)

Becsüld meg amid van. Lépj tovább azon, ami bánt. Küzdj azért, amiért élsz! Itt véget is érhetne ez a bejegyzés, hiszen mindent elmondtunk, ami a további életünkre érvényes lehet, amire jó ha figyelünk. De biztosan megbecsültünk-e eddig mindent, amit kaptunk, vagy sikerült-e továbblépni azon ami bántott minket, esetleg tudunk-e küzdeni azért, amiért élünk? Fel tudjuk-e fogni ezeknek a szavaknak, mondatoknak a jelentőségét?

Túl sokat nem tudok az emberi agyról, épp ezért foglalkozom vele egyre többet, mert érintette az én betegségemet, igencsak megkezelte a betegségem az én kis aranyos agyamat. Pedig milyen jól működött még fénykorában! Muszájból foglalkoztam vele először, mert tudtam, hogy ez betegedett meg a leginkább, pont az a részem, ami pedig azt hiszem a legfontosabb szerepet játssza az életemben.

Sosem tudhatod, melyik napod hogyan is fog sikerülni végül. Az örök optimisták mindig megtalálják maguknak azt az összhangot, ami szükséges ahhoz, hogy végül jó napot zárjanak a napjuk végén. De úgy általában még csak nem is sejted, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Elképzelésed van, terved van, de hogy ez meg is fog valósulni, azt még úgy előre nem tudod. Bízol a jövőben és a következő pillanat erejében, ez segít továbblépned majd.

Szeretek olvasni. Nem volt ez mindig így, illetve így volt, csak a felfogásommal volt baj, mert régebben amit olvastam, egyből ment a kukába, nem tudtam megőrizni a memóriámban, mit is szeretne mondani nekem az író. Régebben egy könyvnél a 20. oldalnál tovább nem jutottam, mert másnapra elfelejtettem az egészet, kezdhettem elölről olvasni a könyvet, és próbáltam nagyon koncentrálni, hogy meg is tudjam jegyezni az olvasott szöveget. Nem sikerült. De azóta szerencsére jó irányba változom, és most már olyan tökélyre fejlesztettem az olvasási tudásomat, hogy másnapra is megmarad a tudás, és tudom is hasznosítani a leírtakat a magam hasznára.

Gondolkodom, tehát vagyok. Van egy ilyen című bejegyzésem is, az egy könyvajánló, olvasd el, jó kis könyvet ajánlok ott neked. Persze nem akarok külön reklámot csinálni magamnak, bár, mondjuk miért is ne?! Mindig arra biztatlak, hogy olvass, írj, és fejezd ki jól a gondolataidat, ezek mind a hasznodra lesznek életed során. Sikerült jó korán ébrednem, és nincs semmilyen izomlázam a tegnapi edzés miatt, úgyhogy folytatom majd ma azt is. Beszéljünk először is arról, hogyan fejleszthetjük a memóriánkat. Sokszor hozok fel olyan témát, ami kifejezetten a gyenge pontom nekem, mert önmagamat is szeretném ösztönözni ezzel arra, hogy foglalkozzam vele, hiszen éppen ez a bajom, hogy gyengébb vagyok benne.