"az élet nem mindig habos torta..."

Rájöttem, vagy legalább is azt hiszem, hogy rájöttem, mi vitt engem folyamatosan a rosszullétekbe. Olyan rosszullétekbe, amitől régebben nem tudtam szabadulni sehogy sem.

"...Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat."

Nagyon csúnyán összeszedtem valami nyavalyát. Ilyenkor nyáron, a nagy melegben úgy fáztam, hogy fel kellett öltözzek hosszú ujjú pulóverbe.

A mostani napjaim nem éppen rózsásak, jobb szeretem, ha minden napomat áthatja a szeretet, az örömforrások, a vidám hangulat. Mostanában volt az, hogy kezdtem elveszíteni a lábam alól a talajt. 

Egészen elképesztő fájdalmon tudunk keresztül menni, ha olyan tragédia közelében vagyunk, aminek még a kimenetelét sem tudjuk. A szívünk ketté hasad a szó legszorosabb értelmében.

Milyen sokszor mondjuk, hogy - véletlenül rátaláltam a megoldásra! -, pedig lehet, hogy ez nem kizárólag csak a véletlenek összjátéka. 

Húú, de sokszor mondom mostanában a fenti mondatot! Történt ugyanis, hogy nem is olyan régen kaptam egy okostelefont, hogy haladjak a korral. De az én betegségem bezár néha egy zártabb világba.

Sok hasznuk vannak a kihívásoknak, főleg, ha végig is tudjuk csinálni őket. A címbéli mondat is egy ilyen kihívás része volt még 2016-ban a Life.hu-n, akkor ott volt a kihívások éve.

Nem titok ugye, hogy fogyózom, és hál' Istennek jönnek az eredmények, még ha oly sok is van még hátra. Azt hittem egy ideig, hogy fel fogom adni, de kitartottam és nagyon jól tettem.

Mindenki szívében rejlik egy gyémánt, olyan gyémánt, ami úgy ragyog, hogy elkápráztat mindenkit, aki csak a közelében van. Nem is egy gyémánt rejlik a szívünkben, annyi kincsünk van, hogy sokszor észre sem vesszük, mind a miénk, nekünk ragyognak.