"az élet nem mindig habos torta..."

Nem tudom, esetleg sejtem, hogy mindenki érezte már úgy, hogy padlót fogott. Vagy érzelmileg került ilyen helyzetbe vagy másként, de szerintem már a legtöbb ember átélt olyan helyzetet, amikor úgy érezte, hogy most a nulláról kell újraépítkeznie. Az Internet teli van olyan tanácsokkal, hogyan is építsd fel újra önmagad, az életedet, hogyan kell szinte a semmiből újra várat építeni. Sokan be is dőlnek egy-két ilyen hasznosnak vélt tanácsnak, és már fizetik is be a tagdíjat a tanfolyamra, ami majd kihúzza őket a csávából. A végén meg csodálkoznak, hogy semmire sem jutottak, csak jó sok pénzt öltek bele olyasmibe, amiből nem tanultak semmit. Hol lehet itt a hiba?

Tíz éve kezdtem bele az írásba, a kezelőorvosom tanácsára, és meg kell hogy mondjam, nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől, mint ezt, hogy kiírhatom magamból a fájdalmaimat, az örömeimet, mindent, amit csak érzek egy nap alatt. Nagy változások küszöbén állok, jó irányba fordul a betegségem, és én ezt ki is szeretném használni a javamra. Neked is, ha csak egy tanácsot adhatnék, akkor ezt adom, hogy írj, írd ki magadból te is a fájdalmaidat, az örömeidet, mindent, amit csak érzel ebben a pillanatban. Meglátod, hogy frenetikus hatása lesz! :)

Húú, így visszagondolva a régebbi életemre, teljes csődtömeg voltam, totális önbizalomhiányban szenvedtem. De hál' Istennek már ezen is túl vagyok, már csak egy furcsa szemüvegen keresztül nézem a régi önmagamat, aki ki sem merte nyitni sohasem a száját, aki nem volt képes kiállni önmagáért, aki mindentől megfutamodott. De jó érzés így visszagondolni erre, hogy már nincsen önbizalomhiányom, mindent be merek vállalni, semmitől sem lepődök meg, és nem fújok visszavonulót minden másodpercben. Bizony! Önbizalomhiány volt a javából a régi életem.

Nálam a leggyakoribb érzés mindig is a szorongás volt. Ez nemcsak önmagában rossz érzés, magával hoz különféle dolgokat, például izzadni kezd a tenyered, remegni kezd a gyomrod, alig kapsz levegőt, nem tudod jól kifejezni magad, és még sorolhatnám tovább, elég az hozzá, hogy komoly szenvedésnek vagyunk ilyenkor kitéve. Persze minden betegség más és más, én csak a sajátomat tudom kifejteni, de egyben közösek a betegségek, abban, hogy nagyon sok kellemetlen percet hoznak el nekünk.

Idáig nagyon nehéz volt eljutnom, hogy ezt mondhassam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Nagy küzdelem volt ez az elején még, de közben is, meg még nem olyan régen is azt mondtam volna, hogy azért még vannak elvárásaim, de már nincsenek, megelégszem azzal, ahová eljutottam és azt hiszem, hogy innen már csak feljebb van, nem lejjebb. És ez jó! :)

Becsüld meg amid van. Lépj tovább azon, ami bánt. Küzdj azért, amiért élsz! Itt véget is érhetne ez a bejegyzés, hiszen mindent elmondtunk, ami a további életünkre érvényes lehet, amire jó ha figyelünk. De biztosan megbecsültünk-e eddig mindent, amit kaptunk, vagy sikerült-e továbblépni azon ami bántott minket, esetleg tudunk-e küzdeni azért, amiért élünk? Fel tudjuk-e fogni ezeknek a szavaknak, mondatoknak a jelentőségét?

Túl sokat nem tudok az emberi agyról, épp ezért foglalkozom vele egyre többet, mert érintette az én betegségemet, igencsak megkezelte a betegségem az én kis aranyos agyamat. Pedig milyen jól működött még fénykorában! Muszájból foglalkoztam vele először, mert tudtam, hogy ez betegedett meg a leginkább, pont az a részem, ami pedig azt hiszem a legfontosabb szerepet játssza az életemben.

Sosem tudhatod, melyik napod hogyan is fog sikerülni végül. Az örök optimisták mindig megtalálják maguknak azt az összhangot, ami szükséges ahhoz, hogy végül jó napot zárjanak a napjuk végén. De úgy általában még csak nem is sejted, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Elképzelésed van, terved van, de hogy ez meg is fog valósulni, azt még úgy előre nem tudod. Bízol a jövőben és a következő pillanat erejében, ez segít továbblépned majd.