Ez a nyolcszázadik bejegyzésem. Nagyon örülök, hogy itt vagy mellettem, és akár éjjel, akár nappal írok, mindig érzem, hogy nem vagyok egyedül. Írtam, hogy most egy nagy változáson megyek keresztül. Szükségem van nagyon a kitartásomra és az akaraterőmre is. Én szeretném, hogy így legyen, és lehet, hogy a blog írása is segített, hogy elérjek erre a szintre, hogy be merjem vállalni a változtatást. Sok erőre lesz szükségem, nem tudom hogyan fogom bírni, de nem is ez a legfontosabb.
Köszönöm, hogy velem vagy, és segítesz amikor gyengébb is vagyok. Köszönöm, hogy olvasod a blogot, segíts ezután is, legyen annyi erőm mindig, hogy egy-egy bejegyzést mindig meg tudjak írni, mikor hol tartok éppen a gyógyulásomban. Lelkileg sokat jelent nekem, hogy ennyit tudtam megírni. Nem vagyok nagyon jó fogalmazó, ahogy érzem a pillanatnyi helyzetet, azt írom le.
Nálam most kezdődik az utolsó visszaszámlálás, mert talán rátaláltam egy útra, amin ha végig tudok menni, akkor megoldódik sok bajom. Hallgasd ezért szeretettel a Europe - The Final Countdown című dalát, amit kicsit magamnak is küldök. :)
Nem merünk kibontakozni. Van, hogy nem merjük vállalni önmagunkat. Először meg kell szeretni önmagunkat, csak azután tudjuk azt nyújtani, ami az igazi valónk. Gyakran félünk valamitől, pedig boldogok csak úgy lehetünk, ha mindenestűl elfogadjuk magunkat is és a minket körülvevő világot is. Félünk valamitől és ez megbénít minket. Kalitkába zárjuk magunkat, nem merünk igazán boldogok lenni. Senki sem lehet olyan rossz hatással ránk, hogy el tudja venni tőlünk a mi boldogságunkat.
Most olyan szeretetreméltó dolgot vállaltam be, amiről azt hittem, hogy nem tudom megcsinálni. Mivel tudtam, ha jól viszonyulok a feladathoz, akkor én leszek a győztes. Önmagamat kellett leküzdenem, hogy több száz kilómétert utazzak, amiben a visszaút maga volt a kálvária, de mentem, csináltam, tettem amit mondtak, és én magam is tényleg ebben a pár napban, ami most elmúlt, kiléptem a saját kis komfortzónámból, így kerek lett a világ egyből.
Utolsó kommentek